Mivel nem mozgósítható minden második polgár?

A magyarországi uniós népszavazás a frászt hozta ránk, de ez szerencsére csak két napig tartott. Az EU-csatlakozás üdvöskéjének számító Magyarországon, amely a teljesen más alapokról induló Szlovéniát leszámítva mentálisan is a legjobban felkészült országnak számít, a lakosság fricskát mutatott az uniónak, hiszen még minden második ember sem érezte szükségét annak, hogy ily módon demonstráljon a civilizált világba való érkezés mellett. Eső után köpönyeg, hogy a népszavazás utáni felmérések során újra 70 százalék körül van azoknak az aránya, akik úgy nyilatkoznak, hogy ők bizony szavaztak. A részvétellel kapcsolatos vitákról ugyan kicsit nehéz lefejteni a politikai kérget, de azért van néhány, nálunk is esedékes tanulságuk. Például: vajon mi bírhatná rá nálunk minden második választópolgárt, hogy májusban dobja be a szavazólapot. Melyek azok a dolgok, amelyek a jelszavakon kívül valóban hozzájuk szólnak, és meggyőzik őket, hogy érdemes az uniót választani. Eddig minden politikus a segélyeket harsogta. Ez túlzás volt, és ma már sokak számára nem hiteles állítás, hogy segélyek valóban lesznek. A mai közvélekedést legjobban az a vicc illusztrálja, amely szerint az uniós támogatás olyan, mint a Loch Ness-i szörny: mindenki beszél róla, de senki sem látja. A segélyek témája tehát most nem alkalmas eszköze a meggyőzésnek. Végig kellene gondolni, kit is lehetne mozgósítani és mivel. A héten a közszolgálati rádióban elindult a kampány, de nem sok köszönet volt benne. Döbbenten hallgatjuk a lelkendezést, hogy a csatlakozás után a repülőtereken a szlovák polgárok is a kényelmes uniós folyosót használhatják. Az illetékes reklámügynökség agyonfizetett menedzserének valaki elárulhatná, hogy a szlovák polgárok 99 százaléka eddig ritkán szembesült azzal az érzéssel, amikor a repülőtéren a nagyobb vámkezelési macerát jelentő, normál folyosót volt kénytelen használni. A reklámosok, de éppen úgy a politikusok is – legalább néhány hétre – képletesen kiszállhatnának a légkondicionált luxuskocsijaikból, és körülnézhetnének a való világban. Az előbbi példánál maradva: ha csak arról beszélnének, hogy a csatlakozás után egy átlagos vállalkozó remélhetőleg soha nem szembesül a vámhivatalnokok packázásaival, mindjárt több szavazatot remélhetnének. De szerintem még a csatlakozás szempontjából olyan veszélyeztetett csoportnak is lehetne biztató dolgokat mondani, mint az idősek vagy a falusiak. A magyarországi sokk után két nappal szerencsére kiderült, hogy egy bukott hazai népszavazás még nem jelenti azt, hogy elúszik az uniós csatlakozás. Ha a parlament dönt róla, az ugyan csúnyácska lesz és a történelemkönyvben sem mutat majd jól, de mégis olyan döntés lenne, amelyért nagyon hálásak lennénk ennek a testületnek. A témát egyelőre zárjuk le annyival: aki nem megy el májusban szavazni, az otthon ne nézzen tükörbe, a gyereke pillantását pedig mindenképpen sokáig kerülje el.

Jóllehet közeledik a történelmi pillanat, ám ne feledkezzünk meg a többi itthoni eseményről sem. Nagy konfliktus rajzolódik ki a nyugdíj- és az adóreform közt. Ha kiindulási alapnak a normális világ viszonyait vesszük, akkor a rossz oldalon, bármilyen furcsa, Ivan Mikloš pénzügyminiszter áll. Az új nyugdíjrendszer harmadik pillére az önkéntes nyugdíjbiztosítás lesz, amelyet az állam csak adókedvezménnyel támogat. A pénzügyminisztérium azonban – pontosan úgy, ahogyan a baloldali főnökök eddigi tízéves korszaka idején – fúrja az elképzelést. Eddig még nem jöttünk rá, hogy Miklošnak miért jó az a rendszer, amelyet a HZDS annak idején a lobbiérdekek érvényesítésére hozott létre, az SDĽ pedig teljes mellszélességgel támogatott. Egyszer talán kiderül. A kisembereknek addig nem marad más, mint panaszkodni, hogy nekünk is olyan rendszer kellene, mint mondjuk, a német dolgozóknak. A pozitív események közé tartozik az az információ, amely szerint az év vége felé talán már beindul az elektronikus aláírás rendszere. Ezzel megint egy-két évvel le vagyunk maradva a szomszédoktól, de már az is jó, hogy kézzelfogható közelségbe kerül az a lehetőség, amikor a hivatalokkal sorban állás és packázás nélkül kommunikálunk. Ez a hivatalnokoknak is kellemesebb lesz. Persze leszámítva azokat, akiket csak a boríték látványa ösztönöz a bélyegző megragadására, de őket meg nem sajnáljuk. Az elektronikus aláírás elintézése állítólag 15 percet vesz majd igénybe, és birtoklásáért évente körülbelül ezer koronát kell fizetni.