Mítoszok földjén járva

Az év első kormányülésén Fico miniszterelnök ószlovák birodalom és szlovák királyok után kiált. A médiákban megszólaltatott történészek kijózanítják. De nem sokáig. Néhány napra rá ugyanis háromtucatnyi szakember felveszi a földön heverő kétélű kardot és igazat adva a miniszterelnöknek, ószlovák történelemről értekezik. A laikus pedig a fejét vakarhatja – kinek is van igaza? Melyik a valódi: a szuperdemokratikus csehszlovák állam, amely megmentette a szlovákokat a magyar elnyomástól vagy a csúnya közös ország, melyben a csehek az elnyomó szerepében csak a magyarok helyét vették át? A béke és a jólét paradicsomának számító független szlovák államalakulat vagy zsidókat gyilkoló, totalitárius bábállam? Jogosan kitoloncolt kollaboráns magyarok vagy igazságtalan deportálások? Emberarcú szocialista politikusok vagy a rideg valóságot egy szebb, utópista csomagolópapírba rejteni szándékozó kommunisták? S pár év múlva a sor újabb kérdésekkel bővül: államalkotó vagy állammeglopó miniszterelnök, reformer rendteremtő vagy korrupt, nemzetellenes kormányfő, szegényeknek osztó szocialista jófiú vagy a szilárd alapokra építeni nem tudó antidemokratikus népvezér?

A történelem nem fekete-fehér, ítéletei nem konstans érvényűek, kutatásai soha le nem záruló folyamatok. Ez mindenütt így van, ahogy minden társadalomra jellemzőek a történészek megoszló értékelései is. Ám kevés államban van olyan különbség szakvélemény és szakvélemény között, mint Szlovákiában. És kevés olyan ország van, ahol az átlagemberek annyira alultápláltak múltismeretből, mint Szlovákiában. Míg a magyar társadalom egyik visszatérő hibája a történelem fetisizálása, addig mifelénk pont fordított a helyzet. Ilyen állapotok között tenne jót a társadalomnak egy igazi, erős, érvekkel alátámasztott, progresszív, ugyanakkor a laikusok számára is maximálisan érthető közvita. Vita viszont csak ott van, ahol vitatkozni hajlandó partnerek is találhatóak, vita csak ott van, ahol nincs komplexusok által behatárolt politikai elit.

A 32 történész és egyéb szakember által hétfőn aláírt nyilatkozat szerint Szlovákia függetlenné válásáig nem fejlődhetett szabad körülmények között, és ez rányomta a bélyegét a szlovák történetírás fejlődésére is. Ebben igazuk van – csak nem olyan értelemben, ahogy ők gondolják. Nem az a baj, hogy Prága anno megtiltotta az ószlovák terminus technicus használatát – ez egyébként is zöldség –, a gond ott keresendő, hogy a történetírásnak a szlovák nemzeti harc eszközévé kellett válnia. Ez persze a legtöbb európai nemzet esetében igaz, a szlovákoknál azonban ez a folyamat a 90-es évekig tartott. A nagy szlovák ébredés korszakában, a monarchia megszűntéig a magyar történelem volt a viszonyítási pont – azt „kellett” mindenben túlszárnyalni. A két világháború között a cseh történelem került a középpontba – azzal „kellett” párhuzamba hozni, amit csak lehetett. A második világháború alatt pedig… mondani sem kell.

1993-tól nincs kivel hadakozni. Nem kell senkinél sem nagyobbnak és ősibbnek tűnni. Csak megmondani (és leírni) az igazat. Ha lehet, hangosan. Hogy a sarki korcsmában ülők is halljanak belőle valamit.