Mikor válik régmúlttá 1968?

Beleolvastam az egyikbe, és – mit mondjak – amikor a szomszéd kakasa már megjövendölte a másnapot, még mindig hatvannyolcnál időztem. Ez önmagában még nem érdemelne említést. Az azonban már lélektanilag is figyelemre méltó, hogy a szövegeket olvasva egyszerre csak azon kaptam magam: ezt a sztorit én egészen másként éltem meg 1968 augusztusában. Például egészen más történetként olvastam fél esztendővel a rendszerváltás után, hogy a Moszkvába hurcolt politikusainkkal folytatott tárgyalások közben Brezsnyev és kompániája hogyan zsidózott František Kriegel rovására. Ma még ez, az engem különösen érzékenyen érintő történet is merően más érzelmeket ébresztett bennem, mint 12 évvel korábban.

Ez vagy azt jelenti, hogy megroggyant az emlékezőtehetségem, vagy azt, hogy az emlékezetes eseményektől időben annyira eltávolodtam, hogy az okkupációról szóló történeteket már-már úgy olvasom, mint gyermekkoromban a Buda török általi elfoglalásáról szóló memoárt. Közvetlenül az 1989 őszi fordulat után, amikor politikusok, katonák, diplomaták és történészek tollából hetenként tucatszámra jelentek meg visszaemlékezések, még minden ilyen művet személyesen átélt történelmi dokumentumként értelmeztem. Soha nem felejtem el, milyen erősen hatott rám Zdeněk Mlynař kötete, amelyben a szerző államunk legfelsőbb vezetőinek augusztus 21-e utáni Moszkvába „utaztatását” írja le. Hitelesen tette, maga is az „utaztatottak” között volt. Arról (is) szól e könyv, hogy politikusaink közül emberileg melyik mennyire tudott helytállni. Nos, a könyvet jó tíz év után újraolvasva nem az volt a benyomásom, hogy egy tragikus sorsú politikai irányzat reprezentánsainak sorsáról szóló történetet olvastam újra, hanem egy közepes minőségű krimit, amelyben szerepelnek banditák és áldozatok, akiknek végül is igazságot szolgáltatnak. Hogy a sztori közepes minőségű, arról korántsem Mlynař tehetett.

Az egyik kötet főszereplője az az ember, aki a Prágai Tavasz hajójának nyomdokvizén haladva az elképzelhető legnagyobb galádságot követte el. A véletlen úgy hozta, hogy más újságírók között magam is ott voltam, amikor Husák a pozsonyi pártszékházból a reptérre indult, hogy úgymond Moszkvából hazahozza az összes elvtársat. Búcsúzásakor mindannyiunkat meghatott, még számos vén sajtóróka szemében is könny csillogott. A Husák-történet megismerése óta kezdetben még fel-feltettem a kérdést, vajon már ott, Moszkvába készülve tisztában volt vele, hogy egy éven belül milyen sorsra kárhoztatja a Kremlbe hurcoltakat és azt a félmillió embert, aki 1968 januárja után volt olyan naiv, hogy hitt a javíthatatlan megjavíthatóságában? Shakespeare erről talán megírná a IV. Richárdot...

Emlékezetemben a 34 évvel ezelőtti események végül is csupa gyenge krimivé alakultak át. Ha unokám majd meséltet velem, mindarra, ami velünk és az országgal 1968-ban és az utána következő húsz év alatt megesett, valószínűleg úgy emlékezem vissza, mint az első világháborús katonák Doberdóra. Kérdés, mikor válik régmúlttá az is, amit a megszállás és az 1968-at követő két évtizedben garázdálkodó garnitúra a lelkekben okozott.

Szlovákián kívül térségünk minden hasonló sorsú országában voltak, akik készültek rá, hogy egyszer vége szakad a Moszkva által kierőszakolt vircsaftnak. Magyarországon a maszek gondolkodásmód hatására erodálódott a rendszer, Csehországban a kommunisták által gyökértelennek minősített értelmiségiek a rájuk évszázadok óta jellemző stílusban próbáltak felkészülni a változásokra, a lengyelekkel pedig Moszkva a rezsim utolsó évtizedében már nem tudott mit kezdeni. Szlovákia lakosságának nagyobbik része viszont amilyen nehezen törődött bele a ľudákrezsim utáni stílusváltásba, olyan értetlenül fogadta azt is, hogy 1989. november 17-én összeomlott egy másik, szintén fejlődésképtelen rendszer. Ami hatvannyolc augusztusában történt és amit a megszállás utáni 20 évben tettek velünk, azt már úgyszólván mindannyian történelemnek tekintjük. Amit azonban a megszállás két évtizede alatt konszolidátoraink a lelkekbe betápláltak, azt félő, hogy még évtizedekig nem minősíthetjük át a Doberdó-sztorik kategóriájába.

Tizenharmadik éve alakul Szlovákiában a pártstruktúra, és ma cseppfolyósabb, mint 10 esztendeje volt. Ez csak azzal magyarázható, hogy a Husák-éra két évtizede alatt az emberek sejtjeibe beleépült a megélhetési politizálás génje. Azzal a különbséggel, hogy ezt akkor pártfegyelemnek vagy felismert szükségszerűségnek nevezték. Vajon kinek a bűne, hogy 1989 decemberében az egész ország szeme láttára az az ideológus vette kezébe a szlovákiai baloldal szociáldemokratává fejlesztésének zászlaját, aki egy hónappal korábban még mélyenszántó tanulmányt írt a CSKP XIV. kongresszusa előtti jobboldali elhajlás tanulságairól? És vajon nem a rendszerváltást megelőző 20 év történéseinek egyik következménye az a politikai analfabetizmus, hogy egyesek keresztény-konzervatív pártvezetővé avanzsálhattak azon az alapon, hogy „hiszen én voltam a harangozó, te pedig a ministráns”? És – a Husák-éra két évtizedét emlegetve – akkor még nem is szóltunk azokról, akik 1989 után egy tál lencsénél alig nagyobb kedvezményért készek voltak pártütővé válni vagy pártokat saját érdekükben összevonni. Vagy hogyan vélekedjünk arról, hogy nálunk a lakosság jelentős része pillanatnyilag éppen azért a politikusért lelkesedik, aki tíz évig második embere volt annak a pártnak, amelynél egyetlen politikai erő se tett többet az ország nemzetközi elszigeteléséért. Gašparovič arra a hajnalig kocsmázó férjre emlékeztet, aki néhanapján már éjfélkor hazamegy. Az érte lelkesedők pedig arra a feleségre, aki egy ilyen „korai” hazatérés másnapján örömmel újságolja: férje a javulás útjára lépett.

Számomra a rendszerváltástól máig tartott, amíg az 1968 augusztusát követő kézzelfogható események többsége történelemmé vált. Attól tartok, további húsz év is eltelik, amíg szervezetünk kiveti magából az 1968 és 1989 között sejtjeinkbe fészkelődött géneket.