Michnay Ida és a békediktátum

De ki volt a csallóközi Michnay Ida? Név szerint ritkán emlegetik a történettudomány művelői vagy a trianoni békeszerződés legendakörét szorgalmasan szaporító politikusok, noha éppen az utóbbiak szerint Ida asszonynak is volt némi szerepe a magyarságot kollektívan elmarasztaló békediktátum meghozatalában. Michnay Ida ugyanis néhány esztendeig Clemenceau menye volt, s a mítoszgyárosok szerint a francia kormányfő azért hangolódott a magyarok ellen, mert soha nem tudta megbocsátani, hogy fia házassága megromlott.

A valóságról pedig a Rubicon címmel megjelenő budapesti történettudományi folyóiratnak a XX. századi történeti mítoszok természetrajzát elemző számából értesülhetünk. Clemenceau fia, Michel a századforduló táján egy csallóközi cukorgyár vezetőségében dolgozott mint frissen végzett mezőgazdasági mérnök. Ekkor találkozott Michnay Idával, egy járásbíró – a kortársak szerint – angyali szépségű leányával, akit hamarosan fe-leségül vett, majd Magyarországon telepedtek le, miután az esküvőn a papa is megjelent. Amilyen gyors volt a szerelem, olyan hamarosan következett a válás: 1905-ben Ida és Michel elvált, az exférj visszatért Franciaországba, újra megnősült. Apja halála után politikai pályára lépett, s olyan nagy haragot talán mégsem táplált a magyarok irányában, mivel 1945 után a párizsi képviselőházban a francia–magyar baráti csoport tagja volt.

Különben azt is valószínűsíthetjük, hogy Clemenceau-ra – fia szerelmi kudarca helyett – inkább hathatott, hogy 1906-ban, tehát már Michel válása után, a budapesti Nemzeti Színház bemutatta A boldolgság fátyola című drámáját, amelyet Heltai Jenő magyarított, és Ady Endre írt róla lényegében jóindulatú kritikát. Egyébként arról a Clemenceau-ról, aki korábban a Dreyfus-per körüli éles társadalmi összecsapásokban az ártatlanul elítélt francia tiszt rehabilitálásáért harcolt – jogosabban volt elmondható az, hogy meggyőződését követte politikai (és irodalmi) küzdelmeiben, nem pedig érzelmeit. Bár kétségtelenül ugyancsak érdes modorú emberként jellemezték kortársai; mint említettük: „Tigris”-nek nevezték angol, amerikai és olasz partnerei, az első világháború négy győztes nagyhatalmának vezető politikusai.

Clemenceau a magyar urak politikájától undorodott, a magyar szupremácia hirdetőitől, a lex Apponyi utáni elmagyarosítási törekvésektől, amelynek pszichológiai késleltetett hatásai máig hátrányosan hatnak a magyarságról igaztalanul általánosított nem magyar vélekedésekben, a Rákosi Jenő által meghirdetett, a „harmincmillió magyarról” szóló rémálmoktól. S ezekkel szemben a Francia Köztársaság közép-európai érdekeinek érvényesülését, a polgári átalakulást sokkalta inkább Masaryk és Beneš valóban demokratikus államában látta biztosítottnak. Az viszont nem kétséges, hogy elképzeléseit olyan stílusban adta elő, amely tökéletesen megfelelt a mindenható győztes nagyhatalom és a kis állammá változtatott tehetetlen vesztes közötti hatalmas különbségnek. Ez azonban nem a lényeg, hanem a stílus volt. A csallóközi Michnay Ida pedig nem tehetett semmiről.

Lehet, hogy igaza van a tavaly elhunyt kiváló orosz irodalomtörténésznek, Dmitrij Lihacsovnak, aki egyszer azt írta: „A történelmi tudás gyógyít.” Ám abban az esetben is, ha elfogadjuk ezt a hipotézist, okvetlenül hozzá kell ehhez tennünk, hogy az igazolt tények átgondolása valóban hathat az egészséges közgondolkodásra, s megszabadíthat a téveszmékhez, az álmokhoz vezető gondolatmenetektől, amelyekből aztán hibás jelenre vonatkozó helyzetmegítélések és jövőképek következnek. És így keletkezik egy ördögi körforgás: a mítoszok új életet kezdenek, mítoszokkal bizonyítanak mítoszokat. „Nem a történelem tanít minket, hanem mi mondjuk meg a történelemnek, hogy mire kell tanítania” – állapította meg Lucian Boia, a bukaresti egyetem történészprofesszora, a román históriai mitológiák egyik kérlelhetetlen kritikusa. Azaz: a politika diktál a tudománynak.

A Rubicon mítoszromboló számában erről a mai magyar történettudomány egyik frontembere, Romsics Ignác ekként vélekedik: „Történetírás és politika összefonódását mi sem mutatja jobban, mint hogy vezető politikusaink – olykor a diktatórikus rezsimek vezéreire és ideológiai pápáira emlékeztető módon – az elmúlt tíz esztendő során számos alkalommal érezték indíttatva magukat arra, hogy – mintegy kijelölve »a helyes irányt« – egy-egy történelmi esemény vagy személyiség értékelését magukra vállalják. Jórészt ebből a különleges társadalmi-politikai helyzetből következett, hogy az elmúlt tíz évben számos történelmi mítosz keletkezett vagy éledt újjá, és jelent meg a magyar közbeszédben.” Ilyen mítoszok közé tartozik az a jelenség is, hogy Trianont legendák alapján, egyes emberek állítólag személyes indulataira hivatkozva ítélik meg, ahelyett, hogy reálisan vizsgálnák azt a közép- és kelet-európai vitathatatlan tényt, hogy mi az oka annak: Magyarország minden szomszédja (valamint a nagyhatalmak mértékadó történészei és államférfiai) tökéletesen igazságosnak tartják a trianoni békeszerződést, s ennek az elemzésnek a pótlására Clemenceau csallóközi menyéről fecsegnek. Nem okulva a Trianonhoz vezető hosszú út kudarcaiból.

Persze igaza lehet Andrej Szaharov akadémikusnak is: „Nem annyira a történelem politizálásával van dolgunk, mint inkább a politikai és tudományos megközelítések, hangulatok, vélemények sokszínűségével. Hátat fordítani mindennek, elutasítani az ilyesfajta megközelítéseket, s a történelem puszta átpolitizálásáról beszélni – értelmetlen volna. Az egyetlen, amihez ragaszkodnunk kell, hogy forráskutatásokra alapozzuk vizsgálódásainkat…” Magyarán: a tényekről beszéljünk, ne pedig a vágyakról.

A mítoszokra alapozott nemzeti tudatért mind ez ideig hatalmas árat kellett fizetnie minden nemzetnek. Pedig milyen szépek voltak is azok a mítoszok! Mennyivel könnyebb az após haragjáról beszélni, mint arról, milyen tragikus és ki nem javítható lépéseket tett gróf Tisza. Emlékezzünk csak: Ady milyen elemi indulattal ítélte el Tiszát, Tiszát, a konzervatív irodalmárt is, és mennyire megengedően írt Clemenceau-ról… És pont ilyenkor hagyta volna el Adyt zsenialitása?