Ilyen is lehetett a Városliget múltja

Aki városban lakik, tudja, milyen értékes a zöldövezet, főleg ilyenkor, a nyári kánikula idején. A budapesti Városliget nem csupán árnyékos helyet nyújt a város lakóinak, ennél sokkal több: sportesemények helyszíne, családi kirándulóhely, a nagyváros kulturális szíve. Ez a világ egyik első közparkja, a város történelmi emlékezetének hordozója is.

Nem mellesleg pedig itt zajlott a város legnagyobb és leginkább vitatottabb fejlesztése is az elmúlt években. A Városliget átépítésének terve több mint egy évtizeddel ezelőtt került terítékre, mely sokak, köztük számos szakmai szervezet tiltakozását váltotta ki. A kötet, amelyről most írunk, a Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 150. évfordulóját ünneplő Budapest 150 emlékév kapcsán készült. Mindezeket egybevetve az olvasóban joggal merülhet fel az aggodalom, hogy a könyv célja vajon nem csupán ezeknek a projekteknek a népszerűsítése.

Ez szerencsére távolról sincs így. Ez a tény már a könyvecske első oldalán, az első mondattal nyilvánvalóvá válik: „Amikor megjöttek a munkagépek, világgá mentek a fák” – így fog mondandójába a narrátor.

Gimesi Dóra története egy százhuszomhárom éves nyárfa körül forog. A sztori egészen pontosan a fa élete végével kezdődik: az egyébként teljesen egészséges nyárfát kivágják, hogy helyet adjon az építkezésnek. Főszereplőnk, a tizenéves Alíz és családja a Damjanich utcai lakásuk erkélyéről figyelik a munkagépek érkezését. Alíz pityereg (megfigyeltük, hogy a természet pusztítása mennyire megviseli a gyerekeket?), dédnagymamája pedig egyszerűen haragszik. Alíz dédije közel százéves, de a nyárfa már akkor tekintélyes fa volt, amikor ő megszületett.

Sőt, a nyárfa már Alíz felmenőinek sorsát is végigkísérte, most pedig a félbevágott törzsön kirajzolódó évgyűrűk szolgálnak apropóul (és valami csodálatos-szürreális eszközként) ahhoz, hogy Alíz megismerkedjen családja történetével. A történetben a család anyai ágán belül követhetjük végig a női felmenők sorsát, kezdve Alíz szépnagymamájával, majd dédnagymamája, nagymamája és anyukája életének egy-egy epizódjába nyerünk betekintést. Időrendi sorrendet követünk, melyben minden egyes karakter epizódja a Ligethez kötődik.

És bár ezeket az eseményeket a történelem keretei közé helyezi az narrátor, ne számítsunk sorsfordító történelmi pillanatokra és hőstettekre, azaz semmi olyanra, ami a hagyományos történelemírást jellemzi. Nem, itt nincs nagybetűs történelem, vannak azonban emberi, nagyon személyes, bensőséges pillanatok. Ezek a mozzanatok is történelmet írnak, csak épp nem direktíven: Gimesi Dóra története arra mutat rá, hogy a Városliget emlékezetét az apró, személyes pillanatok szövénye alkotja.

Alíz mellett elzúgnak a világ sorsfordító eseményei, de hőstettek és mártírok helyett felmenői személyes pillanatait tapasztalhatjuk meg. A család eredettörténetének a város ezeréves évfordulóra való készülődése nyújt egyfajta mitikus hátteret: díszes pavilonok épülnek a Ligetben, készül a kontinens első villamos földalatti vasútja. És kik a családalapítók? Egy olasz mérnök lánya, Francesca, aki szerelemből megy hozzá Pistához, a cigányprímáshoz. Nos igen, üzeni a szerző, teljesen természetes, hogy egy tősgyökeres budapesti család eklektikus etnikumú felmenőkkel rendelkezzen.

Majd lebombázzák a Ligetet, Pista hegedűje elhallgat, de amint véget ér a háború, a vonó valami csodás módon ismét képessé válik dallamokat előcsalni a hegedűből, sőt, táncra perdíti az egész várost – csak Alíz dédnagymamája áll egyedül, arra várva, hogy választottja hazajöjjön a háborúból. Ezt követően Alíz nagymamája és anyukája gyerekkorába pillanathatunk be – mindkét epizódhoz a szocializmus időszaka nyújt hátteret: a Városligetben kiállítanak egy bálnát, és részt veszünk egy május 1-ji felvonuláson is. „Mintha egy nagy, szürke kalitkában éltünk volna” – magyarázza Dédi Alíznak, mikor a fiatal lány azért elégedetlenkedik, mert a világjárvány miatt egy időre bezárt a világ.

Az időutazást Rofusz Kinga illusztrációi teszik teljessé. A képek kiválóan idézik a letűnt korokat, és éppúgy meg tudják szólítani a gyerekeket, mint a felnőtteket – a felnőtt olvasóban ráadásul egyfajta melankolikus nosztalgiát keltenek. Rofusz Kinga képein az alakok könnyűek, légiesek, mintha csak egy álomban járnánk – képei fantasztikusan illenek  az egyébként is szürreális meseszövéshez. A Pagony Kiadó egyébként nagyszerű minőségben illusztrált köteteivel vetette meg a lábát a könyvpiacon, itt pedig kiválóan érvényesül az a koncepció, hogy a képek nem csupán a szöveg kiegészítéseként lettek elhelyezve az oldalakon, hanem teljes oldalakat töltenek meg.

Gimesi Dóra érzékenyen, nem tolakodóan, de határozottan sejteti: itt az ideje átírni a történelmet, női szempontból. Budapest emlékezetét nem csupán a Pál utcai fiúk hőstettei és az 56-os forradalmárok merészsége alkotja. Egy hely emlékezetét érzékenyen, személyes szemszögből is meg lehet (sőt meg kell) közelíteni. A hagyományos elvek mentén haladó történelemírás mellett a történet megkérdőjelezi a nemzeti identitás klasszikus értelmezését is azzal, hogy egy magyar család felmenői között más nemzetiségű és etnikumú karaktereket vázol. Nyugodt szívvel adjuk tehát a kis olvasók kezébe ezt a gyönyörű könyvecskét, melyben a Városliget története olyan apró mozzanatokból áll össze, melyek a szereplők érzékenységéről és bölcsességéről tanúskodnak.

Gimesi Dóra: Amikor mesélni kezdtek a fák. Rofusz Kinga rajzaival. Pagony Kiadó, 2024.