Mértékvesztők értékzavarban

A Magyar Koalíció Pártja Modern párt, életképes közösség címet viselő programtéziseit olvasva felmerült bennem, hogy a „több a soknál” nyelvi közhelye a politikában értelmezhető-e úgy, hogy „kevés”? A lélekbúvárok úgy tartják, aki váltig állítja, hogy mindenkit szeret, az senkit sem szeret igazán. Még magát sem. Ennyiben minden kétséget kizáróan modern programvázlatot adott közre a tízéves MKP, hiszen korunk egyik kísérőjelensége jól kiviláglik belőle: az elidegenülés. Elidegenülés a választópolgártól, a tömegdemokrácia alanyától.

A politika mára sok szempontból az elitek professziójává vált. Az is igaz, hogy a maga posztkommunista módján, némi rossz magyar urambátyám-szájízzel. A civil társadalom erőtlenségét a programalkotók is felismerik és fájlalják. Diagnózisuk is helyes: túl sokan gondolták úgy az elmúlt évtizedekben, hogy a közösségi tevékenység terepe csakis a politika lehet. A felvidéki magyarság, amely szociológiai szempontból csonka társadalmat alkot, ezt nem bírta, bírja el. Ahhoz, hogy a politikusok ne zárkózzanak be egyfajta hivatásrendbe, a társadalmi öntevékenység fokozására van szükség. Feltéve, ha elfogadjuk, hogy a politikus mestersége hivatás.

Néha egy-egy hivatásbeli úgy viselkedik, mint az elefánt a porcelánboltban. Különösen jupiterlámpák és szája elé szegezett mikrofonok gyűrűjében. Aztán meg megsértődik, és ilyeneket ír: „A plurális sajtó létét értéknek tartjuk, ám hangsúlyozzuk közös felelősségünket közösségünk jövője érdekében”. Mivel szelíd szavú és visszafogott embernek tartom magam, ezért a markáns hidegfronti hatásnak tulajdonítom, hogy a fentiek engem merőben emlékeztetnek az 1936-os sztálini alkotmányra, amely messzemenően garantálta az állampolgári jogokat, csakhogy mindig mellérendelt némi ellentétet. Igaz, akkoriban a szocialista jövő érdekében érzett közös felelősséget hangsúlyozták. Szóval, a nyomdafesték sokféle baromságot elbír, de amikor a politikus sértett önérzete programtézis kiindulópontja, az gyöngyszem.

A sajtónak, tényleg szem előtt tartva a közösség jövőjét, egyetlen szerepet szánhatunk: a házőrző kutyáét, amely mindenkinek beleharap a hátsó fertályába, ha kell. Valahogy úgy, mint a brit közszolgálati médiumokban, ahol nem a politikához ezer szállal kötődő sajtómogulok járszalagján hizlalt bérrabszolgák és keretlegények osztják az észt.

Mára az elitpolitika nemcsak a tömegeket felejtette el, hanem értékzavarral is küzd. A meglazult társadalmi kapcsolatokat pótolva keblére ölelné az egész világot: „A konzervatív-kereszténydemokrata értékrend mellett érvényesíti a nemzeti-liberális gondolkodásmód és a szociális érzékenység mint modern társadalmi érték lehetőségeit is”. Elismerve, hogy a kisebbségi politizálás velejárója a gyűjtő?párti jelleg, a kisördög csak ott bujkál bennem. Némi jól felfogott és ügyesen megfogalmazott, jövőbe mutató pragmatizmus nem visz-e előbbre, mint ez a népnemzeti katyvasz? Zavarnak engem azok a kötőjelek. Nálunk szerencsésebb fejlődésű európai országokban valaki vagy konzervatív, vagy kereszténydemokrata. A brit torykat és Sarko UMP-jét, bár az európai politikában egy térfélen rúgják a bőrt, jól meg lehet különböztetni a közép-európai Németország uniópártjaitól. A kereszténydemokráciába, nem is beszélve a keresztényszocializmusról, nyugodtan bele lehet pakolni a szociális elkötelezettséget, úgy is mint modern társadalmi értéket. A nemzeti liberalizmus, nem mondom, hogy hungarikum, de a Rajnától nyugatra szerencséjükre nem értik a fogalmat. Ebben a széljárta Közép-Európában a történészek által gyakran használt eufémizmussal élve „sajátos” volt a polgárosodás. Ennek ideológiai párlata a nemzeti, meg – az onnan nézve – nemzetietlen liberalizmus, már?mint a polgári szabadel?vű?ség. Ez a szómágia hasonlóan bántó és szűklátókörű, mint a nemzeti oldal felemlegetése más szövegkörnyezetben.

Szóval, el kellene dönteni, belső demokratizmust hazudva ideológiai lövészárok-háborúba bonyolódunk, vagy pedig a közös jövőt szem előtt tartva a gyakorlati kérdésekre keressük a választ. Kolek Zsolt