Megváltozik az USA külpolitikája?

Az Egyesült Államok kétoldalú kapcsolatait már több írás elemezte, ezért most az amerikai külpolitika legfontosabb elveire és tényezőire koncentrálunk. Elöljáróban le kell szögezni, hogy változatlan marad egy nagyon fontos tényező: az amerikai külpolitika legfontosabb eleme továbbra is a biztonságpolitika marad. Ez természetesen részben a terrorizmusnak és az ezzel összefüggő tényezőknek „köszönhető”. Másrészt meg kell jegyezni, hogy a biztonságpolitika dominanciája a külpolitikában általános tendencia, amely különösen a nagyhatalmakat érinti.

Vegyük tehát a konkrét elveket. Az amerikai elnök inaugurációs beszédének legfontosabb üzenete – külpolitikai szempontból – a következő: az USA szabadsága egyre növekvő mértékben függ a szabadság terjedésétől a Föld többi államában. Ez a mondat sokkal mélyebb stratégiai értelmet hordoz, mint az az ideologikus forma alapján első látásra tűnik. Lényege, hogy az USA továbbra is aktív külpolitikát fog folytatni, amelynek legfontosabb célja, hogy a demokratikus országok számát növeljék és transzformálják a „nemdemokratikus világot”. Ez a stratégia azon a meggyőződésen alapszik, hogy a demokratikus szabad országok nem háborúznak. (Hasonlóan vélekedett saját koncepciójában Immanuel Kant is, bár természetesen az ő elképzelései teljesen mások voltak, mint a jelenlegi amerikai külpolitika irányítóié. Az ő koncepciójuk sokkal jobban hasonlít például Hobbes-hoz). Nem háborúznak, vagy legalábbis nem egymás ellen, ezért nem jelentenek veszélyt a nemzetközi stabilitásra. Ráadásul, mivel szinte minden demokratikus állam az Egyesült Államokra tekint mint legfontosabb szövetségesére, ezáltal az USA fokozatosan növelheti szövetségesei számát. Láthatjuk, hogy ebben az esetben az ideológia, a retorika és a szigorúan vett államérdek békésen megfér egymás mellett, sőt, kiegészítik egymást. Ezzel nagyon szorosan összefügg az úgynevezett „regime change” koncepció, amely az előbb vázolt stratégia egyik legfontosabb eleme. Ennek lényege, hogy az USA akár katonai erő felhasználásával is hajlandó az egyes ellenséges államokban „rendszerváltást” végrehajtani (lásd Irak). Természetesen a koncepció elsősorban a Közel-Keletre összpontosít, amely jelenleg leginkább van az amerikai külpolitika fókuszában. A következő aspektus, az úgynevezett „ad hoc” koalíciók létrehozása. Ennek lényege, hogy bár az USA továbbra is törekedni fog a nemzetközi problémák megoldása során szövetségeseivel és az egész nemzetközi közösséggel való együttműködésre, azonban ha Washingtonban úgy ítélik meg, hogy ezek a szövetségek csak akadályozzák az amerikai érdekek vagy a biztonság védelmét, vagy unilaterális akciókat fognak végrehajtani, vagy ad hoc koalíciókat hoznak létre. Természetesen, összehasonlítva a hagyományos szövetségekkel, ezeknek a koalícióknak az „élettartama” rövidebb lesz, és az adott probléma megoldásának idejétől függ. Ahogy egy holland elemző, Peter van Ham fogalmazott, „az amerikai Gulliver arra használta szeptember 11-ét, hogy elszakítsa azokat a multilaterális kötelékeket, amelyek korlátozták hatalmát”. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy a biztonság igényéből fakadó érdekek fontosabbak lettek minden más aspektustól. Ezen, ismerve a szeptember 11-i eseményeket és azt a megrázkódtatást, amit az amerikai gondolkodásban és felfogásban okozott, sok esetben nem lehet csodálkozni. Az amerikaiakat sokszor támadják, hogy elsősorban saját érdekeiket védik – ami sok esetben igaz. Másrészt viszont ugyanez elmondható minden más országról, beleértve Németországot, Franciaországot vagy épp Szlovákiát. A különbség csak annyi, hogy minél nagyobb egy ország, ez annál többeket irritál.

Az amerikai külpolitika következő nagyon fontos aspektusa az államok megnövekedett szerepe. Ez egyrészt a retorikában is felfedezhető: az USA Nemzetbiztonsági Stratégiája például a nagyhatalmak közötti jó viszony kialakításáról beszél, miközben például a Clinton-kormányzat eleve kerülte e fogalom használatát. Fontosabb azonban, ha az említett aspektust a terrorizmus elleni harc szemszögéből vizsgáljuk: azt látjuk, hogy az USA nem fog különbséget tenni a terrorista szervezetek, és azon országok között, amelyek menedéket nyújtanak nekik. Erről többet tán az afganisztáni Talibán tudna mesélni...

Ami a fegyveres erőket illeti, néhány implikációról már volt szó az előző írásokban. Ezek közé tartozik például a globális haderő-átcsoportosítás, amely közvetlen környezetünket is érinteni fogja, lévén minden valószínűség szerint Németországból amerikai haderőket helyeznek át Romániába és Bulgáriába, de Lengyelország is komoly jelölt. Ebbe a kategóriába sorolható továbbá a hadiköltségvetés jelentős növekedése, valamint az amerikai vezető szerep, sőt egyértelműen dominancia, az úgynevezett RMA-ban. Ez a rövidítés a „Revolution in Military Affairs” nevű jelenséget jelöli, amely nem szűkíthető le csupán a technológiai forradalomra, hanem komoly változásokat takar a stratégiai gondolkodásban, doktrinális szinten, stb.

Bush elnök újraválasztása ezeket a tényezőket minden bizonnyal megerősíti – ne feledjük azonban, hogy John Kerry megválasztása esetén sem következtek volna be radikális változások, és azok is inkább a „PR” szintjén. Számunkra fontos, hogy ezzel párhuzamosan az USA erőfeszítéseket fog tenni a transzatlanti kapcsolatok meg-erősítésére, és az ENSZ felé is várhatóak gesztusok. Az amerikai külpolitika alapvető paradigmája azonban nem változik.

A szerző külpolitikai elemző