Külpolitikai pávatánc

Pedig a kétezer-tízes éveket pont az illiberális menetelés jellemezte: Magyarország, Törökország, Oroszország, Lengyelország és a Fico vezette Szlovákia mind-mind egy irányba haladt. Aztán Szlovákiában a Kuciak-gyilkosságot követő tüntetések, Lengyelországban a választást követő kormányváltás akasztotta meg a folyamatot. Utána Putyin lerohanta Ukrajnát, és számára hirtelen már nem volt olyan fontos az illiberális „értékek” reklámja. Ahogy lassan déli szomszédunk is jelszót váltott: szuverenitás. 

Néha kezdem úgy érezni, bárhogy is nevezi Orbán aktuálisan mindent felülmúló mestertervét, a lényeg általában ugyanaz: szembehelyezkedni az unióval (Brüsszellel) és biztosítani a támogató köröknek a gyarapodást, hogy fennmaradjon a rendszer. A fennálló állapot konzerválására tett erőfeszítések viszont egyre több energiát emésztenek fel, miközben a szolgáltatások, az állami reszortok lerongyolódása egyre nehezebben magyarázható. Tulajdonképpen ebbe a megkérgesedett helyzetbe berobbanva Magyar Péter egyszerre lett új probléma forrása és új ellenség, akitől lehet rettegni a népnek, és aki majd pusztulásba taszítja az országot, ha hatalomra kerül. Ebben a megváltozott viszonyban a mumusként fenntartott Gyurcsány egyre inkább leértékelődik mint közellenség. Az ellenségképek váltogatása pedig kezd egyre kényszeredettebb lenni. 

Fico szemszögéből nézve annak negyedik kormányzása már az első év után kezd egy fáradt feszengéssé válni, és amíg délen a politikai dinamika lassulását megtörte Magyar Péter berobbanása (még úgy is, hogy mindezt a hanyatlás egy másik erős jele, a kegyelmi botrány hívta életre), Törökország háttérbe lépése után – az ország NATO iránti elkötelezettsége okán kénytelen volt mellőzni kicsit az illiberális majmolást – Orbánnak csak Fico, Aleksandar Vučić, na meg a szomszédban éledező német és osztrák szélsőjobb maradt szövetségesnek. 

Így azon, hogy Fico, Vučić és Orbán Komáromban hirtelen a migráció állapotán aggódva nyomott egy régimódi illibsi stand-upot, nem igazán vagyok meglepődve. Ugyanakkor a magyar uniós elnökség cirkusszá züllesztése is inkább tűnik a hanyatlás jelének. Az izzadságszagú kísérletek, hogy mindent is „Brüsszel orra alá” dörzsöljön, és eljátssza a faszagyereket, egyre inkább tűnik a valóság kényszeredett tagadására tett kísérleteknek. Miközben pedig mindez zajlik, a kínai nyomulásnak egyre kevésbe tud ellenállni Orbán. Sőt, ebben a játékban a partner Szerbia mellé most Szlovákiát is sikerült berángatni. Bár Robert Fico kínai bejelentkezését nézve ebben nem sok kényszer volt. 

A külpolitikai pávatánc, a nagy játék, a mesterterv, a zseniális manőver, amivel az uniót Brüsszellé sikerült silányítani, most egy pontban koncentrálódik: a kínai hitelben. Nem először és nem utoljára jelzem tisztelettel, hogy ennek a játéknak eddig csak vesztesei voltak. Az olyan ingatag gazdasággal egyensúlyozó országok pedig, mint Szlovákia, könnyen csúszhatnak adósságcsapdába, pláne, ha egy olyan, a valósággal nem törődő kormány áll az ország élén, mint a mostani. 

Az illiberalizmus, ami tehát a megoldás kulcsának volt hirdetve, valójában szétszakította Kelet-Európa országainak társadalmait, mindeközben pedig valakik ezen igenis jót kerestek.