Megelőzni mindent, mindenkit

1. Az Egyesült Államok területének, külföldön állomásozó fegyveres erejének és bázisainak, valamint barátainak és szövetségeseinek a védelme; 2. A fegyveres erők átcsoportosítási képességeinek biztosítása a szükséges mennyiségben és minőségben a potenciális konfliktusövezetekbe; 3. A potenciális ellenség stratégiai célpontjainak megsemmisítésére irányuló képesség és annak demonstrálása, hogy nincs olyan hely a Földön, amely biztonságban lenne az esetleges amerikai válaszcsapástól; 4. Az információs és kommunikációs rendszerek biztonsága; 5. A legmodernebb katonai technológiák fejlesztése és alkalmazása; 6. A világűr és az ott található amerikai potenciál védelme.

Ilyen jellegű és ennyire széles skálájú célok csak egy olyan nagyhatalom elképzelései lehetnek, amelynek érdekei globálisak és dominánsak a nemzetközi kapcsolatokban, s csak hegemón hatalom képes reálisan is elérni ezeket a célokat, miután rendelkeznie kell az ehhez szükséges instrumentumokkal (jelentős számú és erejű haderő-átcsoportosítási képesség, a világűr ellenőrzése, a haderő technológiai és minőségi előnyének fenntartása és további növelése). Noha ezek a célok még 2001. szeptember 11-e előtt fogalmazódtak meg, továbbra is érvényesek. Csak a stratégiák módosultak, amelyek segítségével adoptálva vannak az új biztonsági környezetre – ez gyakorlatilag a terrorizmus elleni harc s az újradefiniált biztonsági fenyegetések és kihívások által megváltozott biztonsági környezetet jelenti. A 2001. szeptember 11-ét követő változások sarokkövei a 2002 szeptemberében kiadott Nemzetbiztonsági Stratégiában és George Bushnak a 2002. június 1-jén a West Point-i Katonai Akadémián elhangzott, kiemelkedően fontos beszédében találhatóak meg. Az Egyesült Államokat ért váratlan támadásoknak – New York vagy Pearl Harbor – volt egy nagyon fontos közös tulajdonságuk: rámutattak az épp érvényben lévő stratégiák hiányosságaira, és megnyitották az utat az új „nagy stratégiák” előtt. Az érvényben lévő stratégia előtt hatályos dokumentumok döntő mértékben a potenciális ellenfelek elrettentésén és feltartóztatásán alapultak. Gyökereik a hidegháborús körülményekből származnak – amikor viszont kitűnően működtek –, és azon alapultak, hogy az USA-t érő biztonsági kihívások egy konkrét ellenséges hatalomtól származnak. Ez, a jelenlegi körülmények között passzívnak is értékelhető stratégia már nem képes reagálni a biztonsági kihívásokra, ezért egy ettől aktívabb „hozzáállásra” van szükség. Ennek egyik legfontosabb és alapvető eleme annak demonstrálása, hogy az Egyesült Államok akár megelőző akciót is végrehajthat. Ha az Egyesült Államokat érő biztonsági fenyegetéseket és kihívásokat elemezzük, egyértelmű, hogy már nem érvényes a hidegháborús helyzet, amelyben a fő figyelem egy konkurens, nagy katonai, gazdasági és demográfiai potenciállal rendelkező nagyhatalomra irányult. A jelenlegi helyzet teljesen más, mint azt a Nemzetbiztonsági Stratégia is jelzi, „egyének nehezen felderíthető hálózata képes nagy káoszt és szenvedést előidézni kevesebbért, mint egyetlen harckocsi ára”. Jelenleg, a hidegháborúval ellentétben, amikor a tömegpusztító fegyverek az abszolút végső alternatívát jelentették, az USA ellenfelei számára ezek a fegyverek (illetve bevetésük) reális alternatívát jelentenek. A Nemzetbiztonsági Stratégia ezért úgy értékeli, hogy „nem hagyhatjuk, hogy ellenségeink mérjék az első csapást”. Ez azt is jelentheti, hogy ha valamelyik potenciális ellenfél különösen veszélyes fegyverekre tesz szert, bevetésük lehetőségét eliminálni kell akár preventív akciók útján is.

Az ilyen akciók globális mértékű realizálása feltételezi az applikáló hatalom hegemón helyzetét a nemzetközi kapcsolatokban, továbbá olyan katonai képességek és eszközök birtoklását, amelyekkel csak egy katonai „szuperhatalom” rendelkezhet. Az Egyesült Államok képes preventív akciót végrehajtani, s ha ezek a lépések nem vezetnek eredményre és a fenyegetés kialakul, olyan műveletek végrehajtására is, amelyek már a létező fenyegetés eliminálását célozzák. Ennek megfelelően a globális haderő-átcsoportosítási képességek rendkívüli fontosak, hiszen az USA biztonságát és érdekeit fenyegető tényezőknek a Föld bármely pontján lehet a gyökerük. A globális haderő-átcsoportosítási képességek szempontjából központi jelentőségű az interkontinentális szállító repülőgépflotta, a globális hatótávolságú csapásmérő repülőgépek, a hadiflotta, amely párhuzamosan képes ellenőrizni a tengeri útvonalakat, így garantálni a szükséges katonai potenciál biztonságos szállítását, és döntő csapást mérni a Föld csaknem minden jelentős konfliktusövezetében. A fegyverrendszerek közül megnőtt még a jelentősége a pilóta nélküli repülőgépeknek is, amelyek lehetővé teszik a rendkívül veszélyes operációk végrehajtását az emberélet veszélyeztetése nélkül.

A fentebb említett tényezők egyértelműen rámutatnak a minőségi előny fontosságára, amelyet az amerikai haderők élveznek a potenciális ellenfeleikkel szemben. Az amerikai „katonai-technikai forradalom” következtében az amerikai és a többi ország hadereje közötti szakadék egyre mélyül. Ez a folyamat tovább erősödik az egyre nagyobb, katonai költségekben észrevehető, különbségek következtében is. Jelenleg nincs olyan konkurens hatalom, amely képes lenne lépést tartani az amerikai hadiköltségvetés növekedésével, és ha a jelenlegi folyamatok, illetve tervek nem változnak drámaian, az USA eléri a világ összes katonai kiadásainak felét Az új biztonsági környezet értékelésekor szólni kell még az Egyesült Államok fegyveres erejének rediszlokációjáról is. A jelenlegi helyzet ezen a téren még mindig a hidegháborús körülmények következménye, ami azt jelenti, hogy a külföldi amerikai támaszpontok egyértelműen Európa- és Kelet-Ázsia-orientáltak. Ez utóbbi régióban nem várható nagyobb mértékű átrendezés, figyelembe véve a Koreai-félszigeten kialakult állapotokat és – hosszabb távon – a kínai hadipotenciál növekedését. Emiatt nem valószínű nagyobb mértékű amerikai kivonulás a régióból, sőt épp ellenkezőleg. Az új globális biztonsági környezet kihívásai szükségessé teszik, hogy az amerikai fegyveres erők támaszpontjai földrajzilag is közelebb legyenek a potenciális konfliktusövezetekhez, konkrétan az Indiai-óceán partvidékéhez, a Közel-Kelethez és Közép-Ázsiához. Az amerikai katonai jelenlét Európában szimbolikussá válik, és a NATO-n belüli amerikai vezető szerep támogatására irányul. Nagyon fontos az öreg kontinensen állomásozó amerikai haderő szerepének megváltozása is. Az európai bázisok a jövőben sokkal inkább kiinduló támaszpontként fognak szolgálni a kontinensen kívüli hadműveletek számára, elsősorban délkelet és dél felé a Kelet-Mediterráneumba, a Közel-Keletre és Közép-Ázsiába (ez volt észrevehető az iraki háború során is). További nagyon fontos tényező az olyan régiók jelentőségének növekedése az amerikai biztonságpolitika számára, amelyek 2001. szeptember 11-e előtt nem tartoztak a prioritások közé az USA stratégiai érdekeinek szempontjából. Tipikus példaként lehetne említeni Kelet-Afrikát, amelynek az amerikai stratégiai gondolkodásban nem volt megkülönböztetett szerepe – összehasonlítva például a Közel-Kelettel. Ennek legfőbb oka az új biztonsági kihívások és fenyegetések földrajzi elhelyezkedése s a potenciális konfliktusövezetek geopolitikai realitásai. Az új amerikai stratégia nagyon fontos eleme a Nemzeti Rakétavédelem, melynek fontosságát nagyon hatásosan emelte ki két elemző, Robert Kagan és William Kristol: „A globális amerikai elsőbbség nélkülözhetetlen feltétele (...) a rakétavédelmi rendszer (...) csak egy jól védett Amerika lesz képes elrettenteni – és ha szükséges közbelépni – a lator rezsimekkel szemben, ha azok veszélyeztetnék a regionális stabilitást.” A következő fontos változás a fegyveres erők felhasználásának módjaiból adódik. A jelenlegi Bush-kormányzat tagjai már a kampányidőszakban jelezték, hogy nagyobb hangsúlyt kívánnak helyezni a harcoló kapacitásokra, mondván: az amerikai haderő legfontosabb feladata harcolni az amerikai érdekekért, és nem békefenntartó hadműveletekben részt venni. Az Egyesült Államok biztonságpolitikájának új irányvonalát tehát úgy is lehet értékelni, mint az egyetlen szuperhatalom reakcióját a megváltozott biztonsági környezetre és az új biztonsági kihívásokra. Az USA mint az egyetlen szuperhatalom tulajdonképpen elkezdte használni lehetőségeinek és képességeinek széles skáláját a lehető legmagasabb szintű biztonság elérése érdekében. A biztonság minden egyéb célt determinál. Evidens, hogy ha az USA a jövőben feltétlenül szükségesnek fog ítélni akármilyen operációt saját biztonsága szempontjából, nem fog habozni megkerülni akár nemzetközi kötelezettségeit vagy az ENSZ-t sem, ha azok gátolnák a szükségesnek ítélt lépések megtételében. Ez annak ellenére realitás, hogy Washington számára továbbra is fontos lesz a nemzetközi koalíciók létrehozása, de ha erre nem lesz lehetőség, az USA önállóan is fel fogja használni saját lehetőségeit, potenciálját és pozícióját, tehát „nem fogunk hezitálni önállóan fellépni, ha szükséges, önvédelmünkhöz való jogunk érvényesítésére preventív akciókat is végrehajtunk”. Mint azt Peter van Ham megjegyezte: „Az amerikai Gulliver felhasználta szeptember 11-ét, hogy elvágja azokat a multilaterális kötelékeket, amelyek korlátozták hatalmát, és a liliputi szemlélődők tehetnek bármit, de kénytelenek elfogadni ezt a realitást mint fait accomplit.”