Magyar badar (éljen a dada!)

„Eleinte sokat tanakodtunk azon, hogy mindezt [értsd: a fejlődést] hogyan valósítsuk meg… A konklúzió az volt, hogy a magyar játékosok is képesek ugyanannyit futni, mint a legjobbak. Felvetődött bennünk, hogy ha ezen a téren nincs lemaradásunk, akkor hol van. [Ó, kérem, megannyi Sherlock Holmes a szakmai stábban! Ha tudunk futni, akkor hol lehet a lemaradás? Fogas kérdés, igaz? Szurkolunk hősünknek, hogy rájöjjön!]” „Beleástuk magunkat az UEFA által minden rangos világverseny után kiadott szakanyagba, s logikusnak tűnt, hogy a trendet követve a sok futásra épülő labdabirtoklást és támadásvezetést kell erőltetnünk, lehetőleg úgy, hogy a legtöbb támadást lövéssel fejezzük be [Értik, igaz? Prolicences futballguruink beleássák magukat a szakirodalomba, és rájönnek, hogy a támadások végén lőni kell, lehetőleg a kapu irányába... Az ilyen tömény szakértelem lenyűgözi az embert… Nincs valami Einstein-díj kéznél? Felterjeszthetnénk rá a stábot.]” Elhatároztuk, hogy megpróbáljuk úgy fejleszteni a csapatjátékunkat, hogy minél többet és minél pontosabban passzoljunk [így van, kiváló példa erre Guzmics Richárd pontos passza a román Maricának a bukaresti meccsen]. Az újabb mérések ezen a téren is fejlődésről tanúskodnak! [Ezen a téren is, és más téren is, szóval tulajdonképpen minden téren fejlődtünk, ez csodálatos!] „A bukaresti mérkőzésen a románok 81 százalékban passzoltak pontosan, mi 82-ben, s a 174 párharcból ők ugyanúgy 87-et nyertek meg, mint mi. [Akkor viszont nincs mese, azonnal szólni kell a FIFA-nak, hogy ez a legrosszabb esetben is egy ikszes meccs volt, legyenek szívesek törölni a ránk nézve megalázó, s a fentiek tükrében súlyosan igazságtalan 0–3-as végeredményt.] Tiszta lelkiismerettel álltunk fel a kispadról, meggyőződésem, hogy a válogatott több területen is előrelépett. [Hát persze. Minden területen, lásd fönt.]” Lassan tehát minden visszatér a régi kerékvágásba, a futballszakma is megnyugodott, sőt: olykor ellentámadásba lendül. Pintér Attila például kikérte magának Szalai Ádám kritikáját, Guzmics Richárd pedig úgy érzi, bizonyította, hogy lehet rá számítani. Nos, igen. Akárcsak Devecserire, aki az öngólját leszámítva elégedett volt az amszterdami teljesítményével, az 1–8 ellenére… „Picit túl van dramatizálva a helyzet – magyarázta Király Gábor –, nem kell itt semmit elölről kezdeni”. Tényleg, minek is kellene… Csak így tovább, fiúk, bátran előre a bukaresti és az amszterdami úton, hiszen majdnem kijutottunk a világbajnokságra, legalábbis a diósgyőri Elek Ákos szerint, aki amondó, „ha nem ebben a csoportban szerepelünk, akár csont nélkül is kijuthattunk volna a vébére”. Nehéz megmondani, melyik lett volna az ideális, a belga/horvát/szerb, a német/svéd vagy a spanyol/francia csoport, de végül is mindegy, mert Elek szerint fütyörészve, „csont nélkül” téptünk volna szambázni Rióba, szóval csocsesz! Nem tudom, mit csapolnak Telkiben, de a mentális fejlődés az utánpótlás-játékosoknál is egyre nyilvánvalóbb. Az Ausztriától elszenvedett 4–2-es vereség után Radó András, a magyar U21-es válogatott szombathelyi sztárja így nyilatkozott: „Felőröltek minket az osztrákok, de ettől függetlenül azt gondolom, taktikusan és jól játszottunk… Nekünk is adódtak helyzeteink a második félidőben, ha azok bemennek, akkor megint egy másik meccsről beszélünk. Aztán megkaptuk az egyenlítő gólt, utána meg a többit, de ettől függetlenül nagyon jó mérkőzést játszottunk.” Ismételjük meg Radó szavait. Hogyan játszottunk? Taktikusan és jól. Akkor hogyan lehetett 4–2-es vereség a vége? Mert kaptunk egy gólt, utána meg a többit… Persze lehet, hogy csak viccelnek. Guzmics, Devecseri, Radó, mindannyian. Talán humoristák. Szombathelyi dumaszínház. Vagy költők, és szavaik nem a valóságról, hanem egy képzelt világról szólnak, vagy még arról sem, nem szólnak egyáltalán semmiről, véletlenszerűen generált mondatok, megannyi dadaista nyelvi műalkotás (Sprachliches Kunstwerk). S ahogy lapozgatom a múlt heti Nemzeti Sportokat, megakad a szemem a Tatabányáról is menesztett Csertői Aurél önérzetes nyilatkozatán: „Magyar edző is tudna edzést vezényelni a Barcának!” Hirtelen nem tudom eldönteni, kit kellene elsőnek értesíteni: az elmegyógyintézetet, hogy itt valakik futballedzőknek hiszik magukat, vagy a szabadalmi hivatalt, hogy bejegyeztessük a „verbális futball” nevű magyar találmányt, a labdarúgás egyetlen olyan válfaját, amelyben még mindig világelsők vagyunk.