ĺzlik a gumicsont?

A sajtó már hetek óta a terhességmegszakítási törvény körüli politikai nézeteltérések szellőztetésével bizonygatja, hogy ujját az élet ütőerén tartja. A kommentárírók mintha úgy gondolnák, mihasznákká minősíti őket az olvasó, ha hetenként és fejenként nem követnek el legalább három olyan hírmagyarázatot, amelyben irgalmat nem ismerően taglalják Csáky Pál volt és leendő mulasztásait.

Derék kereszténydemokratáink alaposan ráijesztettek a katolikus Szlovákia politikai elitjére; talán még Jozef Ševc, a kommunisták elnöke is lelkigyakorlatot tartott, amikor arról értesült, hogy honatyaként kiközösítéssel kell számolnia, ha nem a Vatikán felfogásához igazodva viszonyul az abortusztörvényhez. A csallóközi csárdákban idejüket múlatók lelkébe a Csáky-ügy vésett mély nyomokat. A tájékoztatás alapján fogadásokat kötnek Dzurinda helyettesének jövőjére, de képtelenek megjósolni, szankcionálja-e pártja és miniszterelnöke a kormányelnök-helyettest, és ha igen, akkor miért nem.

Bohózatot kellene írni e két közéleti jelenségről és főszereplőiről, kommentátorairól, ha nem lennénk tőlük nagyon szomorúak.

A Kereszténydemokrata Mozgalom most mindent megtesz azért, hogy ország-világ előtt bebizonyítsa: a katolicizmus legavíttabb megjelenési formáját honosítaná meg az országban. A családok legbensőbb magánügyét papok értékrendjéhez igazodva próbálná befolyásolni, akik legfeljebb elméletben ismerik a gyermekvállalás problémáit.

A Magyar Koalíció Pártja az EU-kampány és -tagságra való felkészülés bírálatára, a Csáky Pál politikai jövőjét érintő kérdésekre csupa semmitmondó választ ad. A politikusok válaszai ráadásul összhangban vannak a közvélemény-formáló publicisták által feltett kérdésekkel. Az egyik semmitmondóbb a másiknál.

Mind a KDH által indukált ijesztgetés, mind az MKP-nak az EU-kampánnyal és -felkészüléssel kapcsolatos semmitmondása abban gyökerezik, hogy e kormánykoalíció minden pártja tisztában van vele, az országon bármikor végig tudja hurcolni a kormányválság rémének véres kardját. Nem könnyű eldönteni, szerencséje-e az országnak, vagy szerencsétlensége, hogy közben a kormányfő is tudja: koalíciós partnereit, ha kenyértörésre kerül a dolog, mozdonnyal se lehetne elvontatni a kormányzásból. Dzurindára ennek – elméletileg – felszabadítóan kellene hatnia. De gyengíti biztonságérzetét, hogy jól tudja: a koalíció legrozogább pártja is bármikor képes a politikai arénába dobni egy méretes gumicsontot, amelyen hetekig rágódhat az ország. Már 14. éve folyik a politikai pártok szerinti parcellázás. A privatizációval kezdődött, a főhivatalnoki posztok elosztásával folytatódott, most pedig már a „referensi” munkahelyekért is küzdenek.

Politikailag utolsó mesterség az újságírókat hibáztatni a visszásságokért. De azért nem árt konstatálni, hogy a sajtóban fölöttébb lanyhán folyik a politikai parcellázás bírálata.