Száz Pál: Kis-keleti daemonologia 3. – A mora

I.
Sosem gondoltam volna, hogy éppen egy ennyire nyugati szerző művének köszönhetően fogok egy ennyire kis-keleti démont megismerni, mint a mora. Mert itt kezdődött, azzal, hogy meghallgattam Julio Cortázar Boby nevében című elbeszélését, ami olyan remekműnek bizonyult, hogy ezt újra és újra meg kellett tennem, akár egy Bach-szvittel. Az elbeszélő nővére fiának, a kis Bobynak a furcsaságairól számol be, a rémálmairól, amelyeket mintegy mellesleg említ. A kisfiú nem meri bevallani, hogy mi történik álmaiban, csak azt, hogy az anyja valami rosszat csinál vele. Az elbeszélő nővére azonban jól bánik a gyermekével. A jó tanulóvá váló kisiskolás titka nem derül ki. Hogy mi is történik álmában. Ez is a narráció ügyességét mutatja, mint ahogy a történet időkezelése és az információk adagolása is az olvasó számára. Egy este történetével kezdődik, Boby nyolcadik szülinapi partija után. Az elbeszélő elpakol a konyhában, elteszi a kést, lefekteti Bobyt, amikor kiderül, hogy a rémálmok nem szűntek meg. Itt egy retrospektív váltással visszakerülünk a múltba, és elmondja az elbeszélő a rémálmodás folyamatát. A fél életét Párizsban leélő argentin író, Cortázar a feszültségteremtésnek is mestere: végig játszik a késsel, így végül nem szükséges kimondania, mit csinált azzal Boby, vagy inkább a kés mit csinált Boby kezében.
A spanyol szövegben a rémálom (pesadillas) szót a cseh fordító, mert csehül hallgattam, kézenfekvően úgy fordította: noční můra. Csak ekkor értettem meg ezt a kifejezést, amelynek a szlovákban – és minden szláv nyelvben – van ekvivalense, és kezdtem a démonológia tudományában elmélyülni, e szláv, s ennélfogva kis-keleti démont tanulmányozni. Egy szlavista folklorista, Dr. Hanuš Máchal A szláv mondakincs vázlata (Nákres slovanského bájesloví) című 1891-es könyvét egy prágai antikváriumban találtam meg. A Můra cím alatt ezt írja: „Tajemná bytost, která lidi ve spánku moří, známa jest všem Slovanům.” Majd sorolni kezdi: a cseheknél Můra (a középcseh Móra, a morva Mora), Murák, Morous (Szlovákiában Kikimora), a luzsicai szerbeknél Murava, Mórava, My­rava, a lengyeleknél Mora, Mara, Zmora, Morus, az oroszoknál Mora, Mara, Marucha, Kikomora, Šiš­mo­ra, a délszláv népeknél Mora. De ismert az albánoknál (Morę), a görögöknél (Μώρα) és a németeknél (Mar, Mare) is.
Hogy a magyarok nem ismerik a morát, amellett szól, hogy ízig-vérig szláv dologról van szó. A magyar folklór szövegvilága vaskos első kötetében is csupán a vegyes lakosságú Zemplén és Abaúj-Torna vidékéről vannak hiedelemszövegek a noráról – világos, hogy a szlovákoktól került át. A szláv sajátosságnak ellene szól Máchal utolsó megjegyzése: a Mar, Mare minden német területen felbukkan, a skandináv népeknél is, sőt, a szó az angolban is használatos – nightmares. Talán egy közös indoeurópai démonológiai tudásról van szó?
A démonok legtöbbje éjszaka garázdálkodik, az alvókat nyomó, szorongató, esetleg vérüket szívó, mellükből tejet szopó démonoknak se szeri, se száma. S mint a folklórdémonológiában legtöbbször, ezek kompetenciája között nehéz rendet tenni, hiszen a boszorkány, a lidérc s a vámpír is ilyen.
A mora minden esetben eleven ember, általában nő, de lehet férfi is (murák, morus), akinek éjjel távozik a lelke, és démonként gyötri a másik embert. A szláv morit ige etimológiája, a cseh–szlovák úmor is innét érthető. Sőt, a délszláv nyelvekben, aki fáradt (umoran), annak pihennie kell (odmarati). Talán a mor (pestis) és a pogány szláv halálistennő, Morena nevéhez is köze van a szónak – ő kölcsönözte az alakját a tél végét jelző, meghurcolt és máglyán elégetett bábunak. A zavaros Morava folyó, amelynek névrokona Szerbiában folyik, talán e sötét szóból kapta nevét.
Mit csinál a mora? A mellkas nyomása, a rémálmok, a kiszipolyozás mellett, amit a hiedelemszövegek említenek, talán annyi fontos, hogy a morának nem célja megölni az áldozatát. Csak álmában legyöngíti, elszívja az életerejét és depresszióba taszítja. Idősek és kisgyerekek könnyebben az áldozatává válhatnak. Ha az ember felriad éjszaka arra, hogy a mora gyötri, nem képes megmozdulni. Esetleg a lába ujját tudja mozdítani, és onnét lassan talán az egész teste felett visszanyeri az uralmat, Máchal egyik adatközlője szerint. Az egy generációval idősebb jugoszláv Tihomir Đorđević tanulmányában, amely a délszláv népek hiedelmeit vizsgálja, egy montenegrói adatközlő azt mondja, hogy az ember képtelen megszólalni. Azt hiszi, kiabál, de közben néma, csak belül sikolt. Nos, a tudomány azt mondja, hogy ezek csupán népi fantáziák, amelyek egy idegrendszeri jelenséget írnak le, az alvásparalízist. Az ember ekkor felébred, magához tér, de a tudata nem válik a teste urává, s csupán a szemét tudja mozgatni. Van azonban a biológián kívül más tudomány is, a parapszichológia és a kriptopszichológia. Utóbbi tudományág része a hagyományos démonológia.

II.
Az emberiség számos nyelvén tették fel a kérdést: vajon mit csinál a lelkünk, amikor álmodunk? És mi a helyzet a testtel, amelynek nem vagyunk tudatában közben? Bábeli válasz született erre a kérdésre, s nem is csoda, ha a nyelvek zavarát követően, a nyelviség korában arra vagyunk kénytelenek rádöbbenni, hogy az álom és éberség, az öntudatlanság és pszichoaktivitás közötti határterületen elmosódnak a jelentések, bizonytalanná válnak a referenciák. A kérdések rákos daganatként burjánzanak. A valóhoz, testihez képest más világon járó lélek vajon a másvilágra megy-e álom idején? A muszlimok szerint létezik egy ilyen köztes világ, a barzak, félúton innét a dzsennet vagy a dzsehennen irányába.
De a nyugtalanító kérdés Európa nyugatabbik felén is ott kísértett. Gondoljunk a szárnyas kriptopszichékre, a latin keru­bi­nokra, a római sírkövek géniuszaira, a lélekmadár örök szimbólumára, amely az egyiptomi benu madártól a germán valkűrökig és hollóvá változó völvákig ível.
Európa nyugati felében azonban a kereszténység a szőnyeg alá söpörte annak lehetőségét, hogy az embernek több „lelke” van, amit az ókori egyiptomiak és az európai pogányok is vallottak. Köztes lények persze közlekedtek, illetve szárnyaltak a világok között. A lélek azonban az emberből kevésbé fennkölt alakban is eljárhat, s vissza, de csak a hivatalok szigorú tekintete mögött határt sértő népi elképzelésekben. A Gesta Romanorumot, amelynek egy történetében egy fehér egérke távozik az elalvó ember száján, talán ismeri az olvasó. Amikor felébred, elmeséli álmát. Kiderül, az összefügg az egérke útjával. Amikor azonban a fehér egérkét agyoncsapják, amíg ő alszik, nem térhet vissza belé a lélek, s meghal. Léggyé vagy éjjeli lepkévé változott boszorkányokat is jól ismer az összeurópai folklór, az illusztrációkkal megjelenő 1818-as Dictionnaire Infernal című démonológiában dongóként jelenik meg Belzeboth démon.
Az éjjel járó mora sokféle dologgá változhat, hogy megtévessze a halandókat. Illetve azt, aki visszanyeri az önuralmát és felébred. A mora éjjel úgy alszik, mintha halott lenne, s ha felébreszti valaki, a lelke gyorsan visszaszáll a testébe. Ha az áldozata ébred fel rémálmából, a mora átváltozik. Máchal szerint: „Csehországban gyakran szalmaszállá változik, fehér, elnyúlt árnyékká, tollpihévé vagy fehér kandúrrá, Luzsicán egyszerű árnnyá, fűszállá, fehér zuzmóvá, csonttá, fehér egérré, kígyóvá, vagy macskává, Lengyelországban fűszállá, léggyé, egérré, kígyóvá, macskává, kutyává, pörgő karikává, Szerbiában fehér hajszállá vagy szőrszállá, lepkévé, léggyé, vagy más állatkává változik.”
Máchal előad egy érdekes történetet, amelyet Vuk Karadžić, a szerb nemzetébresztő szerb szótárából fordít, példaként arra a szerb hiedelemre, mely szerint a mora a leggyakrabban fehér ló alakjában jelenik meg. Egy ember, akit kínzott a mora, meg akart szabadulni tőle, ezért felpattant fehér lovára, és elhagyta az otthonát. De hiába ment neki a világnak, a mora továbbra is gyötörte, mehetett akárhova. Egyszer egy gazdának, a szállásadójának elpanaszolta, hogy megy a sora. Miután nyugovóra tértek, hallotta a gazda, hogy az emberünk keservesen nyög. Egy hosszú, fehér szőrszálat talált a mellén. A gazda felvette és elnyisszantotta a szálat. Az emberünk nyugodt álomba merült. Másnap döglötten találta a lovát.
Karadžić történetét persze Tihomir Đorđević is közli. Egyik forrása szerint a mora, amikor visszatér a testébe, légy alakban repül be az alvó szájába. Ha ilyenkor keresztet tesznek a szájára, a légy nem tud visszamenni a testbe. A legtöbb vélekedés szerint a mora bárki lehet. A járókelő, aki leül melléd a buszban, vagy épp anyád, mint Boby esetében. A szomszéd néni vagy a takarító bácsi a suliból. Lehet sikeres ügyvéd, rendszerető háziasszony, focista, sofőr vagy irodalmár. Fehér asszony, fekete férfi. Szép vagy épp csúnya lány. Történetek szólnak arról, hogy a morát feleségül vehetik, gyerekei is lehetnek.

III.
A negyedik Szláv Kriptopszi­chológiai Kongresszuson, amelyre tavaly novemberben került sor Prágában, a malefikológiai szekcióban előadott esettanulmány ki­sebb szenzációt keltett exorcista körökben. Egy 2012-es prágai esetről számolt be az előadás. A mora a szomszédasszony volt, Ludmila P. Az idős asszony a saját lakása alatti lakást akarta bérbe adni, amelyet nemrég örökölt meg az ott elhunyt idős hölgytől. Őt gondozta ugyanis utolsó éveiben.
Miután körbekérdezett az ismerősei között, gyorsan talált lakót, egy diákot, Vítek Š.-t, aki animációt tanult. Vinohrady egy csöndes utcájában volt a ház, bagó havi ötezer koronáért, így a diák gyorsan megbékélt a lakás furcsaságaival, és azzal is, hogy maradt ott egy s más az előző lakó után. A szoba szép kertre nézett, amelyet Ludmila P. gondozott. A konyhaablak előtti lucfenyő törzsén reggelenként mókusok szaladgáltak fel-le. Idegesítő volt, hogy hallatszottak odafentről Ludmila léptei, igaz, éjjelenként nem nagyon járkált az asszony. Nemsokára kiderült, hogy a wifi gyakran megszakad. Egyszer, amikor nem jött vissza, Vítek felment az emeletre, és bekopogott az asszonyhoz. Az persze észre sem vette. Újraindította a modemet. A következő alkalommal, amikor újra kopogni kényszerült, az asszony megmutatta neki, hol tartja a lakáskulcsát: az ajtaja előtti komód dísze, egy fehér szalmakoszorú tálja alatt. Ha nem vagyok otthon, nyugodtan jöjjön be, és indítsa újra a modemet. Nincsen nekem semmi rejtegetnivalóm, vonta meg a vállát Ludmila P.
Vítek visszahúzódó alkat volt, leginkább a gépében töltötte az idejét, csinálta az animációit, a wifi ezért életkérdés volt, kellett a munkájához. Általában az egyetemen volt, köztes időben kávézóban. Előfordult, hogy éjjel jött haza, kissé spiccesen. De általában dolgozott, végezte a saját és az iskolai feladatait. A konyhaablakban néha elszívott este egy laza cigit. De egyre gondterheltebb lett.
A szemeszteri munkájukat ebben az évfolyamban a forgatókönyvírókkal kellett készíteniük, így kezdett Tomáš M.-mel dolgozni, bár inkább csak tervben, mert Tomáš nem nagyon ügyködött azon, hogy kitalálják, mit fognak csinálni. Kell egy történet, mondta Tomáš. Nekem meg egy koncepció, így Vítek. Egy buli után végül Tomáš ott aludt Víteknél. Amikor ez véletlenül kirántotta a fiókot, hogy pokrócot adjon barátjának, egy borítékot talált. Az előző lakó régi képeit. Ekkor a homlokára csapott Tomáš. Ez lesz az, a projektünk!
Az éjszaka közepén arra ébredt, hogy Vítek nyögdécsel álmában. Mintha azt ismételgette volna: Ébressz fel! Alig lehetett lelket verni bele, majd zihálva felébredt. – Álmomban egy fehér ló üldözött, magas volt, el akart taposni. Nem tudtam felkelni. Tudtam, hogy álmodok, és fel tudnál ébreszteni.
Amikor lámpát gyújtottak, azt vette észre Tomáš, hogy valami megmoccant az ablakban. Egy macska volt, talán a hátsóját melegítette az ablakpárkányon csücsülve. Csak amikor megfordult, vette észre Vítek, hogy hiányzott egy lába. – Én összerakok a képekből egy történetet, te pedig animálod őket! Ezzel a mondattal búcsúzott Tomáš. – A hétvégére kész leszek vele, mondta, és eltűnt három hétre.
Októberben már folyamatosan zavaros álmok gyötörték Víteket. Egyre kevesebb ereje volt a munkához meg az egyetemhez. Egy alkalommal megint kiesett a net. Nem hallotta a lépteit, ezért tudta, hogy nincs itthon Ludmila. Vítek kivette a kulcsot a szalmakoszorú alól, és bement a lakásba. Nem gyújtott villanyt. Elég sok fény szűrődött be a nagy ablakon az utcai lámpától. A telefonjával világított. Jó, hogy a modem zölden pislákolt, különben meg sem találta volna a túlzsúfolt lakásban. Akár egy tolvaj, gondolta, miközben újraindította. Akár ki is rabolhatná őt. A bejárati ajtó mellett megtalálta a megboldogult férje oldalán Ludmilát fiatalabb korában egy képen.
Tomáš híján egyedül látott neki a feladatnak Vítek, a beszkennelt képeket nézegetve vette észre, hogy az öreg hölgy, az előző lakó utolsó képe, amely a konyha előtti lucfenyő alatt készült, hibás. Egy fehér folt volt a homlokán. Éppen olyan, mint Ludmila férjének a homlokán azon a képen, az előszoba falán.
Mindenszentekre Vítek hazament, utána vissza. Beköszöntött a legcsúnyább prágai ősz, amit ő csak úgy hívott: úmorné dny. Meg is fázott. Már az ágyból sem akart kimászni. Zavaros álmok gyötörték.
– Csak tudnám, mi gyötörhette az öreg hölgyet – sóhajtott fel Tomáš az éjszaka közepén. Pénteken írt rá Vítekre, hogy zseniális ötlete támadt, és hogy szombaton nála alszik. Egy teljes történettel állt elő. Hatvannyolcas disszidenst csinált az öreg hölgyből. – Ez a kép Prágában készült, a háttérben látszik a Vítkov. Ezek Amerikában. Kanadára tippelek, nézd, ugyanaz a ház van a háttérben. Látod, ez a gyereke családja, a férj meghalt odakint. A kilencvenes években hazajött a hölgy. De vajon miért tért vissza Prágába? Vajon miért nem öregedett és halt meg az unokái körében, és élt évekig magányosan?
Nahát, ez színes, mondta az öreg hölgy utolsó képére. Látod, emez pedig egy polaroid. Nyolcvanas évek vége, Kanadában készült. A nő még rajta van. Ez egy sima házi, filmes kodak. Kilencvenes évek, Csehország. Vagy még Csehszlovákia? Látod, később is érkeznek színes kanadai képek. Ezek nyilván az unokák. Gyorsan nőttek. Ekkor már itt kellett lennie Prágában. Az utolsó képe tíz éve készülhetett. Mondjuk, kétezerkettőben. Azután egyébként is minden digitalizálódott. – Észrevetted a foltot a homlokán? – kérdezte tőle Vítek.
– Nem lehet melletted kibírni. Egész éjjel dobáltad magad a heverőn. – Micsoda? Semmire sem emlékszem. – Pedig még beszéltél is álmodban. Nem rémlik? Nemigen lehetett érteni, nem volt értelmes, de mintha azt ismételgetted volna, sicc, sicc, sicc! – és lepöccintett a pokrócról egy fehér szőrszálat.
Aztán Tomáš megint napokra eltűnt, de Víteknek volt mit csinálnia, a suli, animálás, ahogy megbeszélték. Fárasztó napok jártak. A mikulásos hét péntekjére időzített sulis parti után jól benáthásodott. Ki sem kelt egész nap az ágyból. A december az iskolai feladatok teljesítésével telt, és mély depresszióval.
Nem maradt otthon sokáig, de a karácsony épp elég volt arra, hogy kipihenje magát. Szilveszter előtti nap tért vissza Prágába. Tomášsal a szilveszteri bulin találkozott. Megbeszélték, hogy a hétvégén összejönnek, dolgoznak. A következő napok az újévi egykedvűség szürke januárjában teltek. Vítek elkezdett készülni a vizsgákra, és igyekezett haladni a szemeszteri munkával.
Egyszer megint arra kényszerült Vítek, hogy bemenjen Lud­milához. Megint csak a telefonjával világított. Újraindította a modemet. Csak mikor kifelé indult, akkor látta, hogy Ludmila a kanapén hever. Majdnem felsikoltott a riadalomtól. De Ludmila meg sem moccant, olyan békésen aludt, mintha levegőt sem vett volna. Vítek megnyugodott, visszanyerte az önuralmát, és látva, hogy nem ébredt fel, el akart osonni. Ekkor egy légy szállt Ludmila homlokára. Meg sem rezzent az arca, mire elröppent. Vítek gyorsan eltakarodott.
A következő szeánszon Tomáš előadta a verzióját. – Az öreg hölgy magányosan halt meg, a családja elhidegült tőle valamiért. Talán öregkori demenciában szenvedett, azért szorult ápolásra. Vajon mikor került a képbe Ludmila? Talán manipulálta az öreg hölgyet. Képzeld csak el, milyen lehetett nyugatra menni akkor Csehszlovákiából. Nem volt visszaút.
Éjszakába nyúlóan dolgoztak, míg Vítek be nem aludt a kanapén. Az éjszaka Tomáš megint nem tudott aludni, Vítek egész éjjel dobálta magát. Amikor megunta, felkapcsolta a lámpát, és felébresztette Víteket. Tomáš egy szalmaszálat emelt fel a földről, napszítta, szinte fehérre aszott szálat. – Szerinted az öreg hölgy gyötör engem? – Kizárt. Ő békésen halt meg. Talán ő is az áldozatok közé tartozott – rántotta meg vállát Tomáš. Nadrágja zsebéből egy öngyújtót vett ki, és meggyújtotta a szálat.
Másnap befejezték a munkát, épp győzték a leadást. Feltöltéskor persze kiesett a net. Vítek kénytelen volt felmenni Ludmilához. Meglepődött, amikor a heverőn találta, békésen szunyókált, szája félig nyitva. Szerencsére nem riadt fel.
Másnap hazautazott, a hétvégén végre jó alaposan kialudta magát. Amikor visszatért, döbbenetes hír fogadta. Ludmilát holtan találták a lakásában, tegnapelőtt vitték el. Vítek háta borsókázni kezdett, hiszen halottnak kellett lennie már akkor is, amikor nála járt. Az ujjlenyomata ott a kulcson, a modemen!
Most már halála napjáig nem lehet nyugodt az álma. Pedig ártatlan. Keresztbe szalmaszálat nem tett. Nem ő tette, ő nem csinált semmit, inkább Ludmila, ő volt az, aki... mořila... aki gyötörte őt. És az öreg hölgyet, és a saját férjét is... lassan szívta ki belőlük az elevenséget. Ezért maradt Prágában a hölgy, mert rabul ejtették...
Megrezdült a telefonja. Tomáš írt. És egy szelfit küldött, amit még a szilveszteri partin csinált. Vítek ráközelített az arcukra. Folt volt a homlokán. Azonnal készített öt szelfit. Rájuk közelített. Nem talált képhibát. Vajon ki fogják őt hallgatni?
A konferencia előadója parapszichológiai szaktanácsadóként tanúskodott a per során a védelem számára. Mivel idegen beavatkozásnak nem volt nyoma Ludmila P. testén, lakásából pedig vélhetően semmi sem tűnt el, ejtették a vádat. Egyszerűen leállt a szíve álmában.