Kurd segített csehnek

A szokásosnál és a megszokottnál is nagyobb titok övezte azt az alkut, amely annak a három cseh kollégának a kiszabadításáért folyt, aki a háborús, polgárháborús Irakból tudósította a prágai tévét és rádiót. A világsajtó a japán és az olasz túszok tragédiájával volt elfoglalva: nyilatkoztak a miniszterelnökök, a családtagok, minden illetékes és illetéktelen. A csehek esetében pedig jótékony csönd volt, szűkszavú diplomatanyilatkozatok hangzottak el, s tulajdonképpen még az emberrablók kilétéről sem tudható semmi pontos adat. És a szabadulás, a szerencsés hazatérés után – a szakma szokásától eltérően – az érintettek is hallgattak. Néhány részletet azonban elárult a Právo hasábjain Petr Uhl. A részletek ugyancsak figyelemreméltóak. „A cseh újságírók szabadon engedésében – tudósít Uhl – a fő érdem Mufíd Dzsazaírit, az iraki kulturális minisztert illeti, aki folyékonyan beszél csehül, ugyanis évekig élt, illetve tanult Prágában. A Cseh Televízióban láthatjuk a fiát, aki oroszországi tudósítóként működik. Dzsazaíri pedig arra a kérdésre, hogy miként került be az iraki kormányba, egyszerűen azt mondta, ez a hely az iraki kommunista pártot illette meg. Dzsazaíri pedig kurd. Ilyen tehát a világ, amikor Bush átadja a hatalmat a csehül beszélő kommunistának...” Tehát az történt, hogy a cseh illetékesek (mint utóbb kiderült, a lebonyolításban a titkosszolgálat is részt vett), amikor értesültek az eseményről, megkeresték azokat az iraki állampolgárokat, akik valaha Prágában tanultak, illetve akiknek rokonaik élnek Csehországban. A túszoknak óriási szerencséje volt: egyik munkatársuk, a moszkvai tudósító édesapja olyan helyzetben volt, hogy sokat tehetett értük. Az iraki, kurd nemzetiségű, kommunista miniszter vállalta a közvetítést, és fáradozásait siker koronázta. Igaza van Petr Uhlnak: ez az ügy azt is példázza, milyen bonyolult a világ. Ugyan ki gondolta volna a rendszerváltás után cseh földön, hogy kurd kommunisták segítségéért fognak folyamodni? Nyilván Uhl a legkevésbé, aki ugyan töretlenül baloldali, annak dacára, hogy neki alaposan kijutott a Husák-rendszer áldásaiból; egyebek között a börtön is. Ám próbáljuk meg elvonatkoztatni magunkat ettől a túszdrámától, és gondoljuk csak végig: milyen alapokon működik az a szolidaritás, amely visszaadhatja veszni látszó reményeinket az emberségben? A kurdoknak menekülniük kellett Szaddám Huszein Irakjából, amelyet egyébként Moszkva hűséges csatlósaként a csehek is támogattak, tekintet nélkül arra, hogy az a rendszer a kommunistákat is üldözte. (Az orosz birodalmi érdekek soha nem vették tekintetbe azt, ha imperialista terjeszkedési vágyaikat olyanok támogatták, akik egyébként saját elvtársaikat börtönbe záratták, vagy éppen kivégeztették. Szaddám Huszein mellett felemlíthető még Nasszer is, aki Hruscsovtól akkor kapta meg a Szovjetunió Hőse kitüntetést, amikor kíméletlenül felszámolta az egyiptomi kommunista pártot.) Egy kurd elvégzi a prágai egyetemet, aztán az Egyesült Államok hadseregének kegyelméből hazatérhet, és miniszter lesz. Nyilván abban a reményben, hogy sikerül a több mint hárommillió iraki kurdnak azt a normális létet biztosítania, amelyet Szaddám Huszein megtagadott tőlük, ahogyan ezt teszi – rendszerfüggetlenül – a NATO-tag és EU-ba vágyakozó Törökország a maga hatmillió kurdjával és Irán az ötmilliónyi kurd kisebbséggel. És ne feledkezzünk el arról sem, hogy – az apától eltérően – a fiú már feladta a reményt, hogy az a kisebbség, amelyhez tartozik, valaha is megszerezheti az emberi jogokat hazájában, és cseh újságíróként voltaképpen hazát cserélt. A túszok sorsa rettenetes. A túszszedés barbárság. Az iraki kurdok átélték saját évszázadok óta tartó kisebbségi túszsorsukat, ezért segítettek a három cseh túsznak.