Külpolitikai nagyhét

Igazi nagyhét kezdődik ma a világpolitikában. Bush európai körútra indul, a látogatás két leglátványosabb eleme az amerikai–orosz leszerelési szerződés aláírása, majd a jövő héten annak az új szervnek a szentesítése a NATO–orosz csúcson, amellyel bevonják Moszkvát a szövetség egyes döntéshozatali mechanizmusaiba. Tehát minimum egy hétig olyan címszavak fogják uralni a médiát, mint a globális biztonság, terrorizmus elleni nemzetközi harc. Ez a dolog látványoldala, amire szükség van, hiszen megkoronázza a mindkét paktumot megelőző hosszas szakértői-diplomáciai hangyamunkát. A Bush-körút lényege viszont az a kérdés, sikerül-e simábbra csiszolni a nyugat-európai és amerikai kül- és biztonságpolitikai szemlélet között mind markánsabban jelentkező súrlódási felületeket. Nem véletlen, hogy a körút előestéjére időzítve tette közzé Albright exkülügyminiszter a Bush-adminisztráció külpolitikáját illető kemény bírálatait, mondván: túl leegyszerűsítve, csak fehéren-feketén látja a világot. Persze a demokrata Albright szavai mögött a pártpropaganda is felfedezhető, de abban igaza van, hogy főleg az arab-muzulmán világ viseli nehezen az esetenkénti amerikai vagdalkozást. A szeptember utáni hónapokban alkalmazott, aki nincs velünk, az ellenünk van szemlélet inkább ártott, mint használt. Mára elég markánsan körvonalazódtak az európai–amerikai ellentétek is. Amelyek természetesek lehetnének, ha Washington nem reagálna rendkívül érzékenyen, sértetten minden európai bírálatra, s nem érezné úgy, hogy – a terrorizmusellenes harcban demonstrált egység ellenére – magára maradt, egyedül kell mindent megoldania. Nyugat-Európa azért sértődött, mert Amerika másodrendű játékosként kezeli, az európai hadikiadások alacsony szintje miatt egyes amerikai szakértők a NATO hatékonyságát is megkérdőjelezik, mondván: lassan olyan lesz, mint az EBESZ. Ami nagy sértés, hiszen ez utóbbit washingtoni stratégák csak amolyan politizálgató gittegyletnek tartják. Bush odahaza is védekezőállásba kényszerült, a demokraták ki akarják vizsgálni, a titkosszolgálatok és a kormány nem tehetett volna-e többet szeptember 11-e kivédéséért. Senki sem hibáztathatja Bushékat, hogy a hagyományos géprablásokra utaló jelekből nem következtettek ilyen őrült támadásokra. Ezért is furcsállják sokan Európában Cheney alelnök legutóbbi, kifejezetten pánikkeltő, ezért az amerikai társadalomban – ma még eléggé fel nem mérhetően – romboló hatású bejelentéseit a bármikor és bárhol várható újabb támadásokról. Az éberség a kormányzat dolga, a félelem ilyetén szinten tartása felelőtlenség, nem szolgálhatnak mentségül sem a belpolitikai, sem az olyan külpolitikai célok – hiszen talán az időzítés ez esetben sem véletlen –, mint a mostani Bush-körút.