Korrekt középszerűség

Öt esztendeje, kissé diplomatikusan, valami olyasmit írtam a hivatalából távozni készülő Michal Kováč köztársasági elnökről, hogy jobban szerepelt, mint megválasztásakor remélhettük. Jobban, mert volt mersze nemet mondani. Apaként drágán fizetett ezért, politikusként viszont profitált, erkölcsi győztesként került ki a Mečiar és holdudvara által gerjesztett konfliktusból. Most, amikor Rudolf Schuster készül visszavonulni, semmi okom arra, hogy szerepléséről hasonlóan vélekedjem. Pontosan olyan elnökünk volt, amilyenre 1999-ben számíthattunk. Korrektül, már-már zavarba ejtően középszerű. Nem hagy űrt maga után. Jelölésekor egyetlen, magát demokratikusnak minősítő párt, egyetlen közéleti tekintély se merte túllépni árnyékát, így a kisebbik rosszat választottuk. Ennek mérlegelésénél e konkrét esetben súlyosbító körülmény, hogy közvetlen, tehát lakosság általi államfőválasztásról volt szó. Mintha akkor se mernénk bátrak lenni, ha bátornak lenni szabad! Kísérteties egybeesés, hogy amiként a tíz évvel ezelőtti királycsináló, Mečiar haragban vált el protezsáltjától, hasonlóképpen Rusko és a televíziója által pajzsra emelt Schuster között is megromlott a kapcsolat. Kár, hogy majd csak a történészek derítik ki, milyen megfontolások, érdekek vezérelték annak idején Mečiart és milyenek Ruskót. Elnökségének utolsó évében „baloldalira vette a figurát”, és ebben nyilván az is közrejátszott, hogy ambicionálta újraválasztását. Nem azért szerepelt harmatgyengén, mert Szlovákiában nem volt számottevő párt, amely rokonszenvezőit az ő megválasztására ösztönözte volna. Egy öt évig hivatalban levő elnöknek ezer lehetősége van népszerűvé válásra. Elnökünk mindent elkövetett, hogy ne váljék népszerűvé. A „kétplatnis rezsó” igénylésével szerénységét próbálta bizonygatni. Rosszul végződött. Még Szlovákiában sincs olyan véresszájú ultrabalos agitátor, aki helyeselné, hogy köztársasági elnöke tábori körülmények között él. Aztán ott volt a betegsége, amely nagymértékben gyarapíthatta volna az elnök iránti rokonszenvet. Ez is félresikeredett; megbotránkozást keltett a külföldi klinikán tett kijelentése, hogy mostantól bárki kezeltetheti magát, ahol csak akarja. Az egyház kebelére való megtérése is balul ütött ki. Talán mert mindig gondoskodott róla, hogy „véletlenül” ott legyen néhány tévékamera, ahol ő éppen imádkozik. A sajtóhoz fűződő viszonya pontosan olyan volt, mint minden rendszerváltás előtti és utáni apparatcsiké; nem volt képes felismerni, hogy még egy államfő számára se kifizetődő rosszban lenni az újságírókkal. Ahogy a külpolitikát művelte – főképp a kevésbé szalonképes államfőkhöz fűződő viszonyát illetően –, az egyszerűen hírbe hozta. Ahhoz képest, hogy nem volt egy Churchill, meglehetősen önközpontú volt. Panaszkodott egy újságíró kolléga, aki az elnök egyik könyvéből szemelvényeket próbált kiemelni. Nem sikerült. Ugyanis a mű minden mondata így kezdődött: Én... Magatartása valahogy mindig azt sugallta, megengedhetem magamnak, mert köztársasági elnök vagyok. Kissé V. Ferdinándra, I. Ferenc József elődjére emlékeztetett. Ferdinándot lemondatták, Bécsből a prágai várba költöztették. Orvosai tanácsára mérsékelnie kellett volna a knédlifogyasztást. Mire Ferdinánd: Császár vagyok, jogom van knédlit enni.

Most új elnökünk lesz, öt év múlva őt búcsúztatjuk.