Kisebbség mint kisebbség

Nos, e modell keresése mutatja a leginkább, mennyire téves az országban a kisebbségi kérdések kezelése. A kormányhivatal 13 kisebbséget tart számon, a legkisebb a szerb, 600 fővel, a legnagyobb a magyar, majd félmillióval. E két végletet látva egyből világos, hogy más-más az egyes kisebbségi közösségekhez tartozóak helyzete, igényszintje, mások a prioritásaik is, de ezt hivatalnoki ésszel, úgy látszik, nem lehet fölfogni. Nézzük sorjában. Van itt egy szerb kisebbség, amely nem is autochtón (őshonos), van hatszáz ember, aki szerbnek vallja magát. Nyelvét, kultúráját, hagyományait megőrizendő alapvetően hagyományápoló, tradicionalista hozzáállást követnek, megnyilvánulási formáik alapvetően kulturálisak, azon belül is alapvetően egy folklorizáló látásmód érvényesül. Felejtsük el most azt, hogy a szerb kisebbség az elmúlt években, leginkább a balkáni háború éveiben a volt Jugoszláviából távozók eredményeként lett hatszázas, és ne tételezzük fel, hogy új hazát keresve új identitást is kerestek a közösséghez tartozók. Tételezzük fel, hogy a bolgárokhoz vagy a horvátokhoz hasonlóan autochtón kisebbség, amely szokásait, kultúráját őrzi ugyan, de egyéb elvárásai – intézményrendszer, oktatásügy stb. – feltehetően nem lesznek. Aztán itt vannak a csehek, akiknek az igényei alapvetően a civil szféra működtetésében nyilvánulnak meg. Nyelvük az államnyelvvel azonos rangú, a hivatalos érintkezésben akadályok és feltételek nélkül használható. Megint más a felállás.  Aztán vannak a ruszinok, akik 1990-ig nem voltak. A bilaki kultúrpolitika szerint ugyanis csak ukránok éltek itt. Húsz év alatt megizmosodtak, önmagukat már nemcsak kulturális, hanem keményen politikai közösségként is megfogalmazzák. Szeretnének ruszin nyelvű osztályokat az iskolákban, és nem vennék zokon, ha némi intézményrendszer is megjelenne náluk. Az ukránok ezzel szemben most szembesülnek a ténnyel, hogy az egykor több tízezres kisebbség (önálló, a magyarokénál is nagyobb és gazdagabb intézményrendszerrel) mára már csak kilencezres, és még ott vannak az önmagukat az ukránokkal szemben megfogalmazó ruszinok. Teljesen más felállás mindkettő.  Jönnek a romák. Hivatalosan százezren, a legjózanabb felmérések szerint négyszázezren. Nagy részük romaként is más nemzetiségűnek vallja magát, a roma közösség egy, és nem is kicsi része abszolút mélyszegénységben él, életében nincs esélye eljutni a Maslow-piramis harmadik fokára sem, s mindemellett nemcsak a többség, hanem a többi kisebbség is utálja. Egy színházzal, egy roma középiskolával (ami magán), egy kétnyelvű iskolával, egy sor intézményes gonddal, intézmények hiányának közepette. A hazai magyar közösség, amely önmagát politikai közösségként fogalmazza meg, számarányához mérten aluldimenzionált intézményi hálóval, de létező oktatásüggyel, felsőfokú intézménnyel, két színházzal, múzeummal, táncszínházzal, megint egészen más felállás. Témazáró gondolat: aki az előbb vázoltakat (s ez csak távirati stílus!) nem tudja, azt hiheti, hogy a gleichsaltolás igazságos. Pedig nem az. A legrosszabb viszont, ha tudja. Mégis így viselkedik. Mert akkor ez szándék, és ne tessék megsértődni, ha emögött jóindulatú adófizetők gonosz szándékot sejtenek.