Kis hajnali zene

Újabban a madarak hajnali hangversenyének hallgatásával kezdem a napot. Korán kell ugyan kelni hozzá, mert ezt a varázslatos koncertet, amely a lakótömbünk körüli fák és díszbokrok lomb-amplionjaiból zúdul elő, később sajnálatosan elnyeli az ébredő város monoton zaja, a gépkocsik zúgása. Bevallom, nem teljesen véletlenül estem e pirkadati madárének bűvkörébe. Az ornitológusoknak arról a megállapításáról olvastam valahol, hogy a városi környezetben élő madarak énekében, skálázásában újabban mobiltelefonok csörgésének dallamtöredékei, hangsorai tűnnek fel. Szóval, ez nem hagyott nyugodni, de hiába kelek fel pirkadatkor már napok óta, a mi madaraink hajnali hangversenyében ilyen disszonáns futamokat eddig nem sikerült felfedeznem. Persze, az én hallásom ebben nyilván nem mérvadó, meg maroktelefonom sincsen. Mindazonáltal nem haszontalanok ezek a hajnali ügyeletek. Távolba vesző gyermekkorom után ismét megbizonyosodhatom róla, hogy a finomabb hangú madarak általában akkor szólalnak meg, amikor a többiek, a locsogók elhallgatnak. Jó példája ennek a pinty; kivárja a teljes csendet (vagy legalábbis a viszonylagosat), és akkor szólal meg. De nem olyan részegen és mámorosan, mint például egykori kedvencem, a pacsirta, hanem mintha maga is azt vallaná, hogy a kevesebb néha többet mond. Persze, nemcsak ezért tudatos művész. Főképp azért, mert megfelelő időben szólal meg. Akkor, amikor minden madár hallgat, és már nagyon szomjazunk a szóra. El tudok én képzelni ebben a világban olyan rendet is, olyan önfegyelmet, olyan fokú udvariasságot, előzékenységet és tapintatot, hogy amikor a kis pinty készül füttyenteni, a többiek előre elhallgatnak. Egyszersmind tartok attól a nagyobb valószínűségtől, hogy majdan már a verébcsiripelésnek is örülni fogunk.