Kis államok és nagy birodalmak

Egy verset idéznék az alábbiakban, saját macskaköves prózába kalodázott nyers átültetésemben írom ide a szöveget költ#i fordítás hiányában. Időszerűsége, persze, ennek a költeménynek sincs. Nem, ezt semmiképpen sem állíthatom... Örök aktualitása van legalábbis azok számára, akik nem felejtik vagy nem felejthetik a történelem sajátos matematikáját. Mert ugyan vallhatjuk az igazsághoz híven, hogy nincsenek kis és nagy nemzetek, hogy a lélekszám szerint semmiképpen sem állíthatók sorrendbe a népek, a valóságban a birodalmak és a kis országok közötti egyenlőtlenség fájdalmas tény marad – s korántsem csupán a gazdasági vagy a katonai erőviszonyok terén, hanem a legtöbbször a kulturális versenyben is megszabja az érvényesülés, a siker esélyeit.

Szóval, lássuk a verset, amelyhez néhány magyarázó szó tartozhat, de nem nagyon szükséges kommentálni... „A kis államokat / nem felejtjük, mint / a kistermetű embereket. // Az óriások világában / minden másképpen van. // Az emlékezetbe nem fér bele / a tundra és a puszta. // Egy négyzetkilométerre / talán, ha jut / egy véletlen napsugár a porhóban, / vagy egy esőcsepp vájta / lyuk a homokban. // A kis államok pedig / nagy emlékműveket emelnek / nem nagy seregeik / kis hadvezéreinek. // A nagyhatalmak / szeretik a levéltárakat elégetni, / gondosan figyelemmel kísérve, / hogyan ülepszik le a hamu. // A kis államok pedig / reszketnek minden okmányért, / mintha révükön / egy kisebb területhez juthatnának. // A kis államokban / annyi a szappan, / hogy még a járdát is azzal mossák. // A nagyhatalmak időnként kezet mosnak, / de csak ebéd előtt. / Minden más esetben / lelkileg mossák mezeiket. // A kis államok / csöndes hangjukon / jövendölnek a nagyhatalmaknak, / jövendölnek és a lelkükre beszélnek. // A nagyhatalmak / pedig nagy zavaróállomásokat működtetnek, / és semmit nem hallanak meg, / mert nem akarnak semmit meghallani.”

A költő a XX. századi orosz irodalom jelentősebb egyénisége, a magyar nyelven szinte teljesen ismeretlen Borisz Szluckij (1919–1986), akit kalandos sorssal vert meg az élet. Jogot végzett a moszkvai egyetemen, amikor végzős gyakornokként egy letartóztatott egyén lakására vezényelték leltárt készíteni. A lakás már üres volt: egyik lakója, a jugoszláviai magyar író, Sinkó Ervin az utolsó pillanatban távozott a szovjet fővárosból, emigrációjának további színhelyére, Párizsba. A „főbérlőt” pedig az állambiztonsági hatóság börtönében kínozták, hogy vallja be: milyen ország érdekében „kémkedett”, majd főbe lőtték. Az ő nevét szintén jól ismerik: Iszaak Babel, az egyik legnagyobb orosz író hagyatékát leltározta a kezdő költő. Aztán a háború következett: az első naptól az utolsóig a fronton szolgált. Egyebek között Magyarországon, ahol nyelvismerete okán egy felderítő egység parancsnoka volt, és ő kapott parancsot arra, hogy gróf Bethlen Istvánt, a volt magyar miniszterelnököt Malinovszkij marsall főhadiszállására kísérje. A magyar politikus akkor még nem volt fogoly: ő jelentkezett a Vörös Hadseregnél, amikor a németek visszavonultak, mert előlük bujkált, mivel barátja, Horthy kormányzó nem tudta megvédeni Hitlerék haragjától.

Harminchét esztendős, amikor felfedezik mint költőt: nem kisebb tollforgató emel szót érdekében, mint Ilja Ehrenburg, akinek szűk baráti köréhez tartozott. Ehrenburg ugyancsak nagyra értékelte verseit, például azt a költeményt, amelyben Szluckij őszintén megírja, hogy mennyire tisztelte Sztálint, de arra kellett rádöbbennie, hogy „az olyanokat, mint én, a Gazda nem szerette”. A vers akkor íródott, amikor a negyvenes évek végén Sztálin antiszemita kampányt szervezett, amelynek kegyetlen végrehajtásában csak a halál akadályozta meg. A vers pedig Sztálin halála után sem jelenhetett meg, csak a költő elhunyta után, a fentebb idézett vershez hasonlóan. Szluckijnak az orosz sovinizmus tudtára adta, zsidó nemzetiségűként akkor is a másodrendű állampolgárok közé tartozik, ha négy évig harcolt a birodalom fennmaradásáért. Ilyen élmények éppen elegendőek lettek volna, hogy Szluckij őszintén beszéljen a birodalmak lélektanáról, de talán azt sem felesleges megjegyezni, Szluckij jelentős műfordítóként és esszéistaként kiemelt fontosságot tulajdonított a kis népek poézisának. Például fordította a horvát Miroslav Krlezát, az észt Jaan Krosst, továbbá Ady Endrét, Kassák Lajost meg Benjámin Lászlót. Az említett költők orosz kötetéhez ő írt bevezetőt is. Ez ugyancsak indokolhatja, hogy értse azt, amit a nagy lélekszámú népek nagy költői sem mindig értenek. Gondoljunk csak arra, hogy az örök lázadó, Puskin verset írt a lengyel felkelők ellen, és szakított egykori barátjával Adam Mickiewiczcsel, mivel a lengyel költő, természetesen, a cári hatalom ellen harcolt.

Nem tisztem elemezni a verset, különben is ez a hely nem arra való, hogy esztétikai eszmefuttatásokkal terheljük az olvasót. Arra viszont érdemes odafigyelni, milyen pontosan rögzítette a költő a kis országok és a birodalmak reflexeit. Szluckij nem védőbeszédet fogalmazott a kis államok érdekében, hanem azt a történelmi helyzetet mutatta be, amely lényegében évszázadok alatt nem változott. A birodalmak urait nem szokta érdekelni, mit jövendölnek számukra a „kicsik”, rendszerint előbb-utóbb bekövetkezendő felbomlásukról szólnak, mintha ez esélyt adna számukra. Viszont a birodalmak urait ugyancsak érdekli, hogy tetteik nyomait eltüntessék: még az elégetett levéltárak hamuját is ellenőrzik. Igen, Borisz Szluckij politikai verset írt. Bertold Brecht stílusában és az ő igazmondó szenvedve is követte. És ha joggal ismételjük el sokszor, de nem is elégszer, hogy a politika nyelve – a hamisságok tárháza, akkor ismerjük fel a kivételeket is, például ezt a szöveget. Igaz, ezt nem politikus, hanem költő fogalmazta. „A költészet célja: a gyakorlati igazság” – mondta egyszer a francia költő, Aragon.