Kirekesztve a történelemből

Nincs ebben semmi kivetnivaló, hiszen a másság elfogadása mellett mindenki az, aminek vallja magát, még akkor is, ha a hármas gyökerű azonosságtudat érték- és fogalomzavar, mely nem arra utal, hogy valaki eurokonform, hanem inkább eurokommersz, vagy még inkább a kísérőjelensége a konfornizmus.

Az önmeghatározásnak ez a formája éppen azon nemzetek számára idegen és elfogadhatatlan, amelyekhez nemzeti nyitottság terén hasonlítani szeretnénk, ők ugyanis a mi földhözragadt értékrendünk szerint alapvetően nacionalisták, számukra természetes az, szóban és írásban is, hogy írek, angolok, baszkok, vallonok, franciák. Nem attól lettek európaiak, hogy deklaráltan európaiak szerettek volna lenni, hanem azáltal, hogy azonosulni mertek a történelmükkel, a kultúrájukkal.

Szlovákia magyar oktatási nyelvű alapiskoláiban az ötödik osztálytól tanítanak történelmet, mégpedig a Szlovák Köztársaság Oktatásügyi Minisztériuma által jóváhagyott tíz tankönyvből. A tankönyvek egy kivételével már a Szlovák Köztársaság megalakulása, tehát 1993 után jelentek meg, kettő kivételével Szabó Ferenc fordításában, Dušan Kováč történész védnöksége alatt. A kiadványok közül egyetlenegynek, mégpedig az 1991-ben kiadottnak volt magyar lektora Bokros Katalin személyében, a többit szakmai szempontok alapján magyar ember nem véleményezte. Amennyiben bárki is venné a fáradságot, hogy áttanulmányozza ezt a mintegy 600 oldalnyi anyagot, az alábbiakat tapasztalná:

1/ A magyarság a világ számára a 19. század közepéig nem létezett, kimaradt a népvándorlásból éppúgy, mint a honfoglalásból és az államalapításból is. 1848-ig négy alkalommal említik az objektív szerzők a magyarokat, tételesen: vereség a tatároktól, vereség a töröktől, Mátyás, mint reneszánsz király, valamint, hogy a magyar jakobinusok túlnyomó többsége szlovák volt.

2/ 1848-49-ben és utána is, egészen 1919-ig a magyarok brutálisan elnyomták a szlovákokat.

3/ Mind a trianoni, mind a párizsi békeszerződés igazságos volt, mert a nagyhatalmak megbüntették a bűnös magyarokat.

Az említett tíz tankönyvből öt magyarsággyűlöletre ösztönöz, öt pedig a magyar nemzet létezésének tagadását sugallja. A tíz tankönyv mindegyike tartalmilag részleteiben kimeríti a történelemhamisítás tényét, mégpedig hivatalosan az oktatásügyi minisztérium jóváhagyásával és a mi hallgatólagos beleegyezésünkkel, közreműködésünkkel.

Ezekből a történelemkönyvekből kapják gyermekeink a magyar nemzettudat alapjait.

A felvetés még akkor is igaz, ha tudom, hogy a hivatalos tanrendet megkerülve, de még ma is szorongva, iskoláink zömében tanítják a magyar nép történelmét, mind magyarországi tankönyvek, mind a Lilium Aurum tankönyvszerű kiadványai, mind pedig a tisztességes tanári tudás alapján, lopva, törvényellenesen, amit nem lehet és nem szabadna objektív okokra való hivatkozással magyarázni.

A szellemi terrornak ez a spekulatív formája kiválóan működött a fordulat előtti Romániában, s lám, suba alatt működik az európai értékrendet olyan vehemensen magáénak valló mai Szlovákiában is, mert mindmáig senki nem cáfolta meg a történelemtankönyvekben tetten érhető hazugságokat, senki nem nyújtott be folyamodványt az alkotmánybíróságra, nehezményezve ezt a példa nélküli diszkriminációt, ami azon túl, hogy lehangoló, a most felnövő generáció magyarságtudatára nézvést végzetes is lehet. Hallgatásunk a szlovák oktatásügy, a történelemhamisítók és az asszimilációnkat szorgalmazók szemszögéből nézve beleegyezést, számunkra pedig az önfeladás folyamatának egyik nyilvánvaló pontját jelenti.

Amíg iskoláskorú gyerekeink már tízéves korukban naponta szembesülnek a bűnös nemzethez való tartozás sunyi vádjával, érzékeny tudatuk még azelőtt szenved súlyos sérüléseket, mielőtt fejlettségük alapján felfoghatnák, hogy mi az a nemzet és mi az a nemzeti hovatartozás. Az a gyermek, aki előtt a nemzeti önérzet kialakulásakor nincs magabiztos, követésre érdemes példa, megtelik szorongással, alárendeltségi érzéssel, áldozatává válik a hatalom által vádium ígéretével felkínált konformizmusnak, ami magyarul annyit tesz, hogy elvek nélkül alkalmazkodik a fennálló rendszer igényeihez még akkor is, ha gyanítja, hogy ez a hatalom az ő identitástudatának megrendítését szorgalmazza. Ez az áttételesen munkálkodó nyomasztó lelki teher identitás- és magatartászavarokhoz vezet, mely alapvetően meghatározza az ember viselkedését és önbecsülését, képtelen egyenes kérdésre egyenes, őszinte és határozott választ adni. Arra a visszatérő kérdésre, hogy milyen nemzeti identitású, így válaszol: „magyar vagyok, de...”, és keresi a kapaszkodókat, amelyektől már tízéves korában megfosztották őt.