Medvék és emberek

Nosztalgia főnév ..iát, ..iája (választékos) 1. Erős, szinte fájó, sóvárgó vágy­(ako­zás), áhítozás vmi után – rendsz. olyasmi után, amit már ismerünk, átéltünk. Nosztalgiája van vmi iránt v. után; nosztalgia fogja v. tölti el a falu, az utazás, a vitorlázás iránt. S míg elfog a derű nosztalgiája, Zizegni hallod halk eső dalát. (Juhász Gyula) Rideg férfiszívében különös nosztalgiát keltett a kép, édes és vidám dolgok felé. (Babits Mihály) 2. Honvágy. Külföldön jártában elfogta a nosztalgia. Bolyongásában feltámadt benne a nosztalgia. Nosztalgiáját érezte egyszerű otthonának, a szenvedések nászútja volt ez. (Babits Mihály) nosztalgiájú; nosztalgiás. (A magyar nyelv értelmező szótára) 

1. Erős vágyakozás múltbeli érték után; nagy sóvárgás, áhítozás olyan után, amit már ismerünk, átéltünk vagy ilyennek gondolunk. A férfit nosztalgia fogja el gyerekkora iránt. A nagyvárosi ember nosztalgiával gondol a falusi életre. 2. Erős vágy a régi otthon iránt külföldön élő személy részéről; gyötrő vágyódás a korábbi haza iránt; honvágy. A külföldön élő magyar fiatalembert nosztalgia fogja el. A nosztalgia megszépíti a szülőföld képét lelkében. Eredet [nosztalgia < angol: nostalgia (honvágy) < görög: nosztosz (visszatérés) + algosz (fájdalom)] (WikiSzótár.hu)

Figyelem! A ‚nosztalgia’ keresőki­fejezésre (egyelőre) nincs találat! A Nagyszótár munkálatai jelenleg is zajlanak, a teljes szótár megírása évtizedeket felölelő óriási vállalkozás. Mostanáig a húszkötetesre tervezett szótár első nyolc kötete, az a–ez-ig terjedő szócikkek készültek el. Az online szótár tartalma is folyamatosan bővülni fog a megjelenő újabb kötetek tartalmával. (A magyar nyelv nagyszótára)

Megállunk egy percre az erdei ösvény leágazásánál elhelyezett fotóparavánnál, a gyerekek kötelességtudóan bedugják a fejüket a kivágásokba: medve, mackó, kőszáli kecske mosolyog, körülöttük mókus, róka, mormota. Aztán lassan csorgunk tovább a szállásunk felé, és sokadszorra is elhaladunk a völgy felső, záró részét domináló hipermodern resort mellett. Mondanám, hogy megkerülni lehetetlen, de pont az ellenkezője igaz: megkerülni kötelező, hiszen gyakorlatilag körbefonja az út, ami aztán még kettéágazik az utolsó szállók felé. Húúúból meg hááából nincs hiány, a fiúk lenyűgözőnek találják a sokemeletes, hatalmas épülettömböt. Lehet, hogy a fogalmakkal általában bajban vannak, de azt pontosan érzik, hogy ez itt maga a luxus, ami nem mindenkinek szól. Az út felől sziklakertszerűen elrendezett méretes kőtömbök zárják el a kilátást a főbejáratra; a srácok 14 évesek, persze, hogy megmásszák őket, utána lelkesen magyarázzák, hogy odalent egy jó nagy medence van. Erre nem vennék mérget, de a két emeletet elfoglaló wellnessközpont, az 500 főt befogadni képes konferencia-központ, a legkülönfélébb szórakoztató egységek (mozitól a bowlingpályáig) természetesen szériatartozékok.

Családi nyaralás közepette vagyunk, a húúúzó meg hááázó vágyakozás felől próbálnám egy másik gondolatmenet irányába terelgetni a beszélgetést. Tudjátok, van abban valami furcsa és megmagyarázhatatlan, hogy az emberek el szeretnének jönni ide, mert csodás a természet, mert hegyek vannak, fenyvesek meg hegyi patakok, és egy kicsit maguk mögött szeretnék hagyni a civilizációt. Aztán kényszert éreznek arra, hogy magukkal hozzák a wellness- meg konferencia-központjukat, illetve szükségét látják, hogy minden is legyen. Itt, helyben, mert minden is kijár. Még több étterem, még több szórakozási lehetőség, még több sílift, még több bulihelyszín… És amikor ez a még több elér egy bizonyos szintet, akkor mindaz, ami miatt egyáltalán érdemes volt idehordani ezt a rengeteg dolgot, eltűnik. Illetve: még mielőtt teljesen eltűnne, kifakul, színét veszti, lényegtelenné válik a „fogyassz és feel good” életérzés hátterében. A hegyek talán nehezebben kopnak el, de a növények, az állatok, a vizek nagyon is sérülékenyek. Elpusztulnak. És ha elpusztulnak, akkor nem marad itt más, mint kopár szikla és a már most túlméretezett turisztikai infrastruktúra…

A Déményfalvi-völgy az Alacsony-Tátra legismertebb és legszebb völgye. Mintegy 15 km hosszú és a hegység főgerincétől északra a turizmus központja. Földrajzilag két különböző jellegű részből áll: a felső, a főgerinchez közeli része gránit alapú és számos oldalvölgyre tagozódik. Az alsó rész mészkő alapú és függőleges irányban nagyon tagolt. A völgy felső része majdnem szabályos négyszög alakú, sarkaiban négy kiváló kilátócsúccsal: északnyugaton a Szina (Siná, 1560 m), északkeleten a Krakova hoľa (1751 m), délkeleten a Gyömbér (Ďumbier, 2043 m) és délnyugaton a Polana (Poľana, 1889 m). A völgy déli oldalát a főgerinc határolja, a szakasz közepén a Chopokkal (2024 m), amelyből északi irányba az Osztredok (Ostriedok, 1211 m) ágazik el. A völgyön a Démény-völgyi-patak (Demänovka) és a Hátsó-patak (Zadná voda) folyik keresztül. A negyedkori eljegesedéskor óriási gleccserkatlanok alakultak ki, kiterjedt morénagátakkal és kis tengerszemekkel – Verbici- (Vrbické pleso) és a Lukó-tóval (Lukové pliesko). A völgy alsó része egy mély mészkőszurdok, amely a Démény-völgyi-patak és a Hátsó-patak összefolyásánál keletkezett. Mindkét patak röviddel összefolyásuk előtt mészkőterepen folyik át, föld alá merülnek, így képezve a Déményfalvi-barlangok világhírű föld alatti világát. A nagyközönség a Déményfalvi-jégbarlangot (De­mä­novská ľadová jaskyňa) és a Déményfalvi-cseppkőbarlangot (Demänovská jaskyňa slobody) látogathatja.

A völgyben már az ókorban is laktak, amiről az ablakos-barlangi (jaskyňa Okno) leletek tanúskodnak. A történelmi időkben a völgy sokáig lakatlan volt, csupán a XVIII. és XIX. században bányásztak itt ércet, valamint volt itt néhány juhásztanya, karám és favágó kalyiba. 1921-ben a Déményfalvi-cseppkőbarlang felfedezésével a völgy az érdeklődés középpontjába került. Hamarosan aszfaltutat építettek ide. A völgy látogatottsága rendkívül megnőtt a Jasnáról Chopokra vezető ülőfelvonó megépítése után. Deményvölgy községet (obec Demänovská Dolina) 1964. 8. 1-én hozták létre, amikor közigazgatásilag egyesítették a völgy összes turistatelepülését – Háromforrást (Tri studničky), Jaskynét, Repiskát, Lucskit (Lúčky) és Jasnát. A település turistalehetőségekben rendkívül gazdag. A völgyön keresztül számos jelzett turistaösvény vezet a környező gerincekre. Ezenkívül a völgyben egy sétaúthálózat is található. Jasná eredetileg a Déményfalvi-völgy felső részének neve volt, később a név használata kiterjedt a völgy további részére is – a Verbici-tó környékére (okolie Vrbického plesa) és Záhradky környékére. Jasná az Alacsony-Tátra Nemzeti Park területén fekszik, kiterjedt szállás- és étkezési lehetőségekkel rendelkezik, valamint kötélpályával és sífelvonókkal. (nizketatry.sk)

A fiúk meghallgatnak, bizonytalanul bólogatnak. Üsd a vasat, amíg langyosodni látszik, mondom magamnak, és behozom meglehetősen egyoldalú disputánkba a nosztalgiát. Tudjátok, ha minden igaz, 2003 őszén jártunk errefelé. Egy minden előkészületet mellőző kiránduláson, ad hoc módon keveredtünk ide. A fejlesztések, az építkezések már akkor felpörögtek, de az egészben volt valami józan mérték: a 20 évvel ezelőtt újnak tűnő, akkori elképzelésünk szerint felsőbb kategóriás hotelek is érezhetően annyit haraptak ki a természetből, amennyit okvetlenül muszáj volt, valahogy sokkal szervesebben simultak bele a környezetükbe, a részévé váltak. Nem domináltak le maguk körül mindent. Mindenki életében van pár mágikus pillanat. Nálam az egyik ide kötődik. Kiléptünk az ajtón, megálltunk a parkolóban. Reggel volt, csípős, hűvös, de ragyogóan napfényes idő. Körülöttünk, amíg a szem ellát, fenyvesek. Talán még az organikus wunderbaum-illat is megvolt. Egyszerre voltunk benne a világban, és valahogy azon kívül. Semmi nem zavart bele ebbe a percbe. És itt nem csak az ilyen kolosszusokról beszélek – intek a hátam mögé. Azok a skandináv minimalizmust tükröző, kisebb, modulos üdülőházak baromi jól festenek a pinterestes albumokban összegyűjtött magazinfotókon, ahogy diszkréten megbújnak a végtelen erdőségben, pár gigantikus fa árnyékában. Sokkal kevésbé mutatnak jól itt – ti is láttátok, a völgy bejáratánál, meg a szomszédságunkban is –, amikor harmincat raknak le belőlük egymás mellé, a hátteret meg egy letarolt domboldal szolgáltatja. A fiúk bólogatnak. Aztán közlik, hogy éhesek.

Mondom, az ember furcsa szerzet. Két nap múlva nagyjából 40 kilométerrel arrébb, a Kvacsányi-völgy bejáratánál állunk. Internetes oldalak tömkelege ajánlgatja könnyű, kisgyerekekkel is lazán legyalogolható, egyben látványos és izgalmas túraként, amelynek egyik lehetséges végét a Mlyny – Oblazynak nevezett hely szolgáltatja: 19. századból fennmaradt, felújított, működő, látogatható liptói vízimalmok a szurdokvölgyben, a Kvačianka-patakon. Végül is, az ajánlás nem hazugság, az úton mindenféle népekkel találkozunk: fiatal hegyibringásokkal és idős biciklisekkel, olimpikon kinézetű apukákkal, nyakukban gyerekkel, szandálban és csinos nyári ruhában délutáni sétára induló hölgyekkel… hogy rólunk egy kicsit több víz csorog, az két dologra vezethető vissza. A síkságra, ahova születtünk, meg a Covidra, ami a minimális kondíciót is kiölte belőlünk. Ezzel együtt a távot a négyévesünkkel együtt mindannyian teljesítjük, ha nem is a tájékoztató táblákon meghatározott idő alatt.

A túraút pedig tényleg izgalmas, mindenkinek tartogat valamit. Én konkrétan a történelmi pikantérián merengek. A Kócs-hegységben járunk, azon az úton, ami valamikor az egyik legfontosabb összeköttetést jelentette Árva és Liptó között. Pontosabban: 1849 nyaráig ez is csak egy erdei ösvény volt, amikor „a bécsi császár segítségére siető orosz csapatok” kiszélesítették, a szükséges pontokon megerősítették. Innentől kezdve aztán frekventált szekér-, majd az 1980-as évekig autóútként működött a két szomszédos régió között. (Köszönet Vesztróczy Zsoltnak, aki a felvetésemre utóbb flottul hozta a megfejtést: Liptón keresztül Grabbe altábornagy hadosztálya vonult be a szabadságharc leverésére, az ő nevéhez fűződik egyebek mellett Losonc felégetése. Huh, mi meg gyakorlatilag a világosi fegyverletétel évfordulójának másnapján összehoztunk egy inváziós emléktúrát...) A gyerekek a szakadék fölé kinyúló kilátóknak örülnek, és időről időre eljátszanak a gondolattal, mit is kellene tennünk, ha pont itt és pont most egy medvetámadás érne bennünket. Elég hangosak vagyunk, ha lehet, szerintem inkább elkerülnek minket, mondom. Aztán csak nem bírok magammal, és belevágok a „...szerintetek hol van még nálunk a medvéknek természetes élettere?” témába. „Csak élni szeretnének valahol, nyugodtan, a bocsaikkal. Ha lenne választásuk, nem biztos, hogy a kukáink mellett tanyáznának.” Kérdés, mennyire vagyok hiteles. Mert hát: itt csapatunk a hegyen. Minek?

Hogy lássuk a liptói vízimalmokat, azért. Amint megérkezünk, már támadásba is lendülünk a büféablaknak tűnő pontnál: enni, inni mit lehet? A helyiek – a nyári időszakban egy fiatal család él itt gyerekekkel, gondnokként, télre mások váltják őket – mosolyogva csóválják a fejüket. Képeslap van meg turistapecsét, ezenfelül tiszta forrásvizet tudnak felajánlani. A patakból? Nem, a forrásból, mutatják is az utat. Egyébként nem mi vagyunk az egyetlen szerencsétlenek, akik a 21. század turistabeidegződésével futunk be ide. Miközben kis pihenő után a hátizsák mélyéről előhalászott, morzsalékos müzliszeleteket igyekszünk leküldeni tiszta forrásvízzel, és megpróbáljuk elrettenteni a nasinkra ácsingózó kakast, többen is érkeznek a „sör?, kofola?, radler?, harapnivaló?” örök kérdésével.

Hogy is van ez? Van egy bakancslistám, amin azok a helyek szerepelnek, ahova szeretnék még elmenni ebben az életben. Lehet, hogy ki kellene húzni róla ezt-azt? De milyen megfontolás alapján? Mondjuk, Petra maradhat, mert Jordánia a turizmusból él, szorgalmazzák, hogy jöjjenek a fizetőképes vendégek, de Barcelonát el kellene felejteni, mert a bennszülöttek egyre ingerültebbek, egyre medvébbül érzik magukat a saját otthonukban? És ha azt mondjuk, ki a természetbe meg irány a vadon, akkor mi az a kényelmi szint, amiről semmiképpen nem tudunk lemondani? Ezen már késő éjszaka gondolkodom, mélyen kihajolva a szállásunk ablakán (lásd: napi utolsó cigi). Balról valami mozgásra leszek figyelmes, akaratlanul is odakapom a pillantásomat. Nem, nem medvék. A patak túlpartján, alig pár lépésre tőlünk, az oda álmodott skandináv házikók egyikében cowgirlből éppen misszionáriusba fordulnak a szállóvendégek a faltól falig ablak mögött. Sorry, de ez már régen nem a zavartalan nyugalom szigete, ahol a mókusok a szomszédaink.

Almási Sára