Kié a rendszerváltás érdeme?

„Nem értek egyet azokkal, akik ma szemükre vetik az egyszerű embereknek, hogy együttműködtek a totalitárius rendszerrel, hogy nem lázadtak, nem tüntettek, nem alakítottak különféle ellenzéki csoportokat, ahogy azt az értelmiségiek – nagyrészt volt párttagok – egy csoportja tette a hetvenes és a nyolcvanas években” – állítja a cseh államfő abban az írásában, amely a Mladá fronta Dnes című liberális cseh lapban jelent meg a múlt szombaton.

Klaus szerint az igazság az, hogy éppen az egyszerű emberek passzív ellenállása volt az, amely megteremtette a feltételeket a rendszerváltáshoz. „Az egyszerű emberek tömegei a nem szabad viszonyokra ellenállással, alacsony teljesítménnyel, pótlólagos individuális tevékenységgel, a társadalom atomizálásával, a propaganda kulisszái közti passzív léttel válaszoltak. A propagandának már senki sem hitt. Éppen ők voltak azonban azok, akik viselkedésükkel megteremtették 1989. november 17-e alapjait. Az adott nemzetközi helyzetben aztán már elég volt a hírhedt utolsó csepp, s a pohár betelt. Az utolsó cseppet a diáktüntetés, s annak szétverése jelentette a Národní třída bulváron Prágában. A teljesen legyengült rendszer aztán elájult, s egy éjszaka alatt megdőlt” – vélte a cseh államfő.

A szocialista rendszer rendőrsége által szétvert prágai tüntetés emléktáblájának megkoszorúzásakor pedig az államfő kijelentette, hogy a 80-as évek végén a kommunista rendszer bukása várható volt. „A kommunizmus akkor belülről már üres volt. Elég volt belerúgni, s szétesett. Azt hiszem, hogy ezt akkoriban sok dolog jelezte” – mondta.

A cseh államfő véleményére eltérően reagáltak a cseh közélet szereplői. Míg a volt ellenzékiek bírálják Klaust, addig történészek és politológusok inkább igazat adnak neki.

„Klaus véleményével azoknak szeretne hízelegni, akik nem harcoltak a (szocialista) rendszer ellen” – reagált az írásra Jan Ruml, a Charta 77 emberi jogi mozgalom egyik oszlopos tagja, aki ellenzéki tevékenységéért a szocializmus idején rendőri zaklatásnak volt kitéve. Ruml meg van győződve arról, hogy a disszidensek nélkül nehezen lett volna rendszerváltás Csehszlovákiában. „A disszidenseknek befolyása a közvéleményre minimális volt, csak november 17 után nőtt meg” – mutatott rá viszont Jiří Pernes történész, a prágai kortárs történelmi intézet munkatársa. „Amit Klaus mond, annak van ésszerű magja, mert a Havel és a Charta 77 körüli csoportnak 1989 novembere előtt valóban nem volt nagyobb befolyása a társadalomra. Sajnos, az elnök, mint mindig, véleményét most is a populizmus felé hajlítja” – jegyezte meg Bohumil Doležal politológus, aki a kilencvenes évek elején Klaus közeli munkatársa volt.

A történész Pernes állításainak igazolására kifejti: a disszidensek november 17-e előtt nem készültek a rendszerváltásra. Václav Havel az Óriáshegységben lévő erdei üdülőjében volt. Az akkori ellenzék december 10-én, az emberi jogok napján kívánt tüntetést szervezni a rendszer ellen. A Mladá fronta Dnes megjegyzi: az a vélemény, hogy a disszidensek nem voltak felkészülve a rendszerváltásra nem új. Tény, hogy Havel és csoportja 1989 végén a kommunista nómenklatúra maradékával egyezett meg a hatalom átadásában.

Nyilvánvaló, hogy a politikusi vélemények – Klaus, Ruml – hátterének elemzésével jól kimutatható lenne: mindegyikben van kisebb-nagyobb igazság, s ugyanakkor mindegyik egy kicsit sántít is. Valószínű, hogy a dolog jóval összetettebb volt, s alapvetően azoknak van igazuk, akik azt állítják: a kelet-európai rendszerváltások számára a Mihail Gorbacsov által a Szovjetunióban beindított „peresztrojka” adta meg a legfontosabb „engedélyt”, alakította ki a legfontosabb „feltételt”, vagy más szóval a gorbacsovi politika következményeként kialakult nemzetközi helyzet. Mert ne feledjük: a Nyugat sem volt felkészülve, illetve nem számított a kommunista rendszerek ilyen gyors és általános bukására, s a II. világháború utáni kétpólusú világban sem 1956-ban (Magyarország), sem 1968-ban (Csehszlovákia), sem 1981-ben (Lengyelország) nem mert erőteljesebben beavatkozni a keleti blokkban végbemenő eseményekbe. Erre csak a hetvenes évek közepétől, a helsinki konferenciától, s különösen a nyolcvanas évek közepétől vannak példák, amikor a szocialista országokba látogató nyugati vezetők már nyíltan felvállalták a helyi ellenzékkel való találkozókat is. Emlékezzünk: Mitterand francia elnök például Prágában villásreggelire hívta meg az ismert disszidenseket, s a rendszer ezt már nem merte magakadályozni. Jiří Pehe politológus, aki egykor Václav Havel közeli munkatársa volt, ezért joggal jegyezte meg a vita kapcsán: a rendszerváltás több, önmagában is összetett tényező eredménye: a szovjetunióbeli folyamatok, a nemzetközi helyzet a külső feltételeket teremtették meg. A belső feltételeket nyilván – s ebben Klausnak szerintem igaza van – elsősorban az teremtette meg, hogy a rendszer belülről a nyolcvanas évek végén már üres volt, nem volt meg a lakossági támogatottsága. Mindez persze nem kicsinyíti azoknak az érdemeit, akik a szocialista rendszerben nyíltan vállalták az ellenállást a diktatúrával szemben. Érdemeiket el kell ismerni. Akárcsak a történelmi tényeket, realitásokat is.