Kérdések órája

Ha hárman beszélgetnek, az már egy csoport, vagy csak egy csoportocska? Hol lehet jelentkezni és felvételt nyerni egy csoportocskába? Leszek én valaha Miller? Bocsánat, a kérdés helyesen így hangzik: Leszek én valaha egy csoport tagja? Ha nem, elveszek, mert nálunk ez az érvényesülés alapja. Bár, ha valaki csoporttag lett, jó eséllyel pályázik az év vesztese címre, Mojžiš, Šimko és Nemcsics tudnának mesélni, de ki tudja, kié a jövő. Biztosan csak azt lehet megtippelni, kié nem. 1,05-ös a szorzó Gabriel Karlinra, aki nem jókor fogadott el csúszópénzt. 1,2-es oddsszal Ivan Lexa és Jozef Majský következnek. Előbbi kívülről, utóbbi belülről bámulja a rácsokat. Sportrajongók azonban figyelmeztetnek, nem lehet őket leírni, hajlamosak meglepetést okozni.

Mi borzolta idén még a kedélyeket? Felkeltek a patikusok, ballábbal, álló gyógyszerháborút hirdettek. A szakszervezetek meg 1989 után először általános sztrájkot. Volt már sikeresebb akciójuk is, például az aláírásgyűjtés az előrehozott választásokért. Ha a negyedik hatalmi ág a sajtó, úgy az ötödik az érdekvédelem. Nekünk ebből nagyon minőségi jutott, a rosseb egye meg.

Mi nem történt idén? Nem lettünk gazdagabbak, nem lettünk jobbak, minőségben sem produkáltunk különösebbet. Olyan semmilyenek vagyunk már évek óta.

De mi kerül majd a történelemkönyvekbe, mi történt 2003-ban? Szlovákia és Magyarország kiegyezett kedvezményügyben. Nem volt egy deáki teljesítmény, de azért mégis valami. Komoly problémákkal küzdött meg a szlovákiai jobboldali kormánykoalíció. Elindított egy csomó reformot, amely évek múlva hozta gyümölcsét: pillérekre állította a roskadozó nyugdíjrendszert, gyógyítgatni kezdte a leprás egészségügyet, lefaragta a költségvetési hiányt, 19-re már nem húzott lapot az adórendszer-játékban, piszlicsáré ügyek miatt veszélybe sodorta az ország stabilitását, elfogyasztotta a koalíció parlamenti többségét. Sikeresen bevezette az országot a NATO-ba és az Európai Unióba. Mi, a nép pedig szavaztunk arról, hogy jövőre uniós tagok legyünk; megtámadtuk és felszabadítottuk Irakot.

Mit érzékeltünk mindebből mi, a nép? Semmit, pontosabban vajmi keveset. Húsz koronát adunk az orvosnak csak azért, hogy szóba álljon velünk, ötvenet, hogy kotorjon bennünk a kórházban, fizetünk, mint a köles mindenféle számlákért, az iskolák S. O. S.-t kiáltanak, hallgatjuk a terrorizmusról szóló híreket, meg mindenféle csoportocskákról, a magyar foci mélyrepüléséről, meghallgatjuk a köztársasági elnök értékelését, amelyet valószínűleg Robert Fico fogalmazott helyette. Bámuljuk, hogyan cserélgetik a minisztereket, mint az alsógatyát. Kelet felé haladva ukrán viszonyokkal szembesülünk, a szegénység, a tehetetlenség az úr. Pozsony nyaldossa az uniós szintet, keleten meg lassan azt se tudják, mi az, szinten lenni.

Mi dolgunk a világon? Reménykedni egy jobb évben. S rádöbbenni, ez már itt a kapitalizmus teljes valóságában, s ha nem teremtjük meg magunknak a jólétet, senki sem fogja ezt nekünk/helyettünk megtenni. Nem fáradt az állam bácsi, csak nem ez a dolga, vagyis nem kimondottan. Aki nem áll saját lábára, azéra rááll más.

Valljuk be őszintén, azt azért elég nehéz elképzelni, hogy az állam bácsi úgy nézzen ki, mint Mikuláš Dzurinda. Gyerekkoromban úgy gondoltam, az állam bácsi keménykalapos úriember, bottal és komoly ábrázattal, nem pedig egy megbokrosodott ezüstróka bot nélkül, öszszeráncolt szemöldökkel, tele kétségekkel. Bár akkor még az elnököt Gustáv Husáknak hívták, s azt hittem, az elnöknek dadognia kell. Most úgy gondolom, ez a trend viszont finoman kitapintható.

Mi vár ránk jövőre? Ebbe én nem merek belegondolni. Lesz-e nekünk jazz? Lesznek-e előrehozott választások? Mi lesz az elnök neve? Túléljük-e a reformokat? Hány magyar arany lesz az olimpián? Rááll-e valaki a lábunkra?