Kartalanítás

Csáky Pál nem is olyan régen még áttörésről beszélt, Szigeti László oktatási államtitkár pedig szintén derűlátóan nyilatkozott a nyitrai magyar pedagógiai kar létrehozásának az ügyében. Ezért is fogadta nagy kiábrándultság az egyetemi tanács döntését, amelyet az érintettek sokféleképpen igyekeznek magyarázni, ám egy tény: Nyitrán megtorpedózták az önálló magyar kart. A két politikus vagy nem tudta pontosan felmérni a döntéshozók tényleges szándékait, vagy ezek ismeretében is saját pozícióikat igyekeztek erősíteni a jelöltlista véglegesítése előtti napokban.

S ezért a valóságos helyzetnél derűlátóbb végkifejletet vetítettek előre. Az MKP vezetősége az új választási ciklusban már az önálló magyar egyetem megalapítását szorgalmazza majd. Felsőoktatási intézmény létrehozásához elsősorban közösségi igény, távlatos koncepció, kellő tudományos minősítéssel rendelkező oktatói kar és megfelelő anyagi forrás szükségeltetik. Posztszocialista országokban politikai akarat is, amelynek befolyásolásához nélkülözhetetlen a hatékony érdekképviselet, olykor a célirányos külföldi lobbizás is. Mindez égető feladat, mert máig nincs megnyugtatóan megoldva iskoláink pedagógus-utánpótlása, továbbá a magyar ajkú lelkészek és azonosságtudatunk megőrzésében nélkülözhetetlen további szakértelmiségiek – néprajzosok, kulturális menedzserek, a multimédia értelmes hasznosításához ugyancsak értő könyvtárosok – képzése.

A napi politikai látszatmegoldások és sirámok dzsungelében újra elveszik a lényeg. Éspedig az, hogy az eltelt négy esztendőben sem sikerült kidolgozni a magyar egyetem létrehozásának koncepcióját, amely nem lózungok halmaza, hanem a tudományos kritériumoknak megfelelő alapdokumentum lenne. Kezdetben bizonytalanság és felkészületlenség jellemezte még a magyar kar akkreditációjával kapcsolatos teendőket is. Mindeközben Dunaszerdahelyen megalakult az Oktatási Fórum, amely a hazai magyar oktatás ügyében érdekelt szervezetek és intézmények együttgondolkodásának kívánt teret nyújtani. Alig figyelt rájuk az oktatási államtitkár, pedig közös munkával, további személyiségek bevonásával számottevő eredményeket érhettek volna el. Miként az oktatási minisztérium nemzetiségi osztályán is, ha betöltik azt a tizenkét státust, amelyet azóta megnyirbáltak, mert hosszú hónapokon át képtelenek voltak magyar és más nemzetiségű szakembereket alkalmazni. Ne legyenek illúzióink: a szlovák pártokban aligha lesz politikai akarat akár csak a magyar pedagógiai kar létrehozásának támogatására is. Ezért fontos a külföldi politikai hátszél, amely csak akkor segíthet bennünket, ha kellő szakmai tudással felvértezett és legalább angolul jól beszélő személyek meggyőzik a nyugati politikusokat törekvéseink jogosságáról.

Az a tény, hogy az országjelentésbe még egy mondat sem került be a szlovákiai magyar egyetem létrehozásának szükségességéről, egyértelműen azt igazolja, hogy az MKP ezen a téren nem végzett eredményes munkát. Ami azért is elszomorító, mert idehaza tehetséges és ambiciózus szakértelmiségiek szeretnének végre felkészültségüknek megfelelő feladatokhoz jutni. Nyilvánvaló, hogy a magyar kar ügye elsősorban a szlovák illetékesek gáncsoskodásai és az egyetemi szenátus döntése miatt hiúsult meg. Ám az is tény, hogy főleg az MKP illetékesei késve keresték és valójában most sem tudták összefogni azt a teljes szellemi kapacitást, amely esetleg képes lett volna jó irányba terelni a politikai és a szakmai döntést. Legfőbb ideje hát, hogy sorskérdéseink megválaszolásakor sokkal jobban támaszkodjunk erre a tudásanyagra. Már csak azért is, mert négy év múlva beláthatatlan közösségi és politikai következményei lehetnek annak, ha kiderül, hogy egyes politikusok csupán hangzatos szavakkal küzdöttek a magyar egyetemért. Mellőzve – ki tudja, hányadszor –

a szakértelmet.