Káplárné asszonyságok

Amikor kb. két éve kirobbant a Szlovákiának juttatott EU-pénzek kezelése körüli botrány, archívumomat nem gazdagítottam Roland Tóth feliratú dossziéval. Nem lényeges, mekkora összegről folyik a perpatvar. Végtelenül mérsékelten sajnálkozva tudomásul vettem, hogy R. T. állami főhivatalnok ellen eljárás indult, felettesének, Pavol Hamžík miniszterelnök-helyettesnek pedig bársonyszékébe került az eset. Viszont határozottan megjegyeztem, hogy a főhivatalnok állítólagosan viselt dolgairól az egykori feleség súgott az illetékeseknek.

Egészen a közelmúltig senki se tudta volna megjövendölni, hogy ha akad vállalkozó szellemű és a közügyek iránt elkötelezett színdarabíró, aki az ezredforduló utáni első évtized Szlovákiáját az EU-pénzek körüli botrányt „megzenésítve” kísérli meg ábrázolni, bővérű komédiát ír-e az esetről, vagy komor tragédiát. Elméletileg előfordulhatott volna, hogy csoda történik, és tucatnyi nagy „alagútépítési” vállalkozás főszereplőinek makulátlanná nyilvánítása után akad elszánt nyomozó, ügyész, illetve bíró, aki néven nevezi a jelenségeket. Nyilvánvaló, hogy ebben az esetben a színpadi szerzőnek akár nyomasztóra is lehetett volna hangolnia a sztorit. Komorra, tönkrement házassággal és befuccsolt politikai karrierrel. Dehát ez, mert ismerjük a realitásokat, kit érdekelt volna? A valóságban az történt, hogy a televízió bemondta: szó sincs visszaélésről. ĺgy az eset minden potenciális szerzőnek tálcán kínálná a happy endet. A történet – akár stilizálva, akár földhözragadt realizmussal – elméletileg csak vidámra hangszerelve lenne megírható.

Napóleon számtalanszor kifogásolta, hogy marsalljainak többsége káplárként nősült. ĺgy ha az udvarnál fényes fogadásokat rendeztek, óhatatlanul előfordultak kínos epizódok. Az egykori markotányosnők diplomaták társaságában is úgy viselkedtek, mint annak idején két csata között a táborban. Az alulról jött hadvezérfeleségek egyvalamiben azonban különböztek korunk „káplárné”-asszonyságokból generálisfeleséggé lett hölgyeitől: az utóbbiaktól eltérően az előbbiekben volt tartás, ők soha nem árulták volna el az ellenfélnek a férjük által kidolgozott hadműveleti tervet. Ha netán ismerték, az férjüket minősíti.

A „tábornoki kar” most szívesen hallja, hogy nem lopásról, hanem féltékenység táplálta kicsinyes bosszúról van szó. Kérdés, a plebsz mennyire ad hitelt az ügy ily módon való lezárásának. Nem hiszem, hogy van az országban viszonyainkat ismerő színdarabíró, aki bohózatot merészelne írni erről az esetről. Nálunk már senki se hisz senki ártatlanságában. Károsabb ez, mint a fél ország szétlopkodása.