Káoszelmélet a gyakorlatban: a szlovák identitás

Aki nem tartozik a fizikusok kiváltságos kasztjába, annak – mint e sorok szerzőjének is – alapvetően két példával szokták illusztrálni a hozzáértők, mit takar a divatos és misztikus káoszelmélet fogalma. Az egyik példa a híressé vált pillangóhatás: eszerint egy lepke kis szárnycsapásából egyfajta dominóhatás révén végül szélvihar kerekedhet. Számomra érzékletesebbnek bizonyult a másik példa: eszerint, ha egy kő billeg egy hegy csúcsán, akkor egy egészen parányi behatás fogja végül eldönteni, hogy a kő jobbra vagy balra gurul le. Egy véletlenszerű impulzustól függ, hogy a kő emerre, vagy kilométerekre odébb gurul-e.

A káoszelmélet ezen példái valahol jól szemléltetik a nemzeti identitások alakulását is, különösen az olyan identitásokét, mint amilyen a szlovák: aminek a történelmi kerete gyengébb, kialakulatlanabb, képlékenyebb. A véletlenszerűségek váratlanul nagy hatása néha itt egészen jól megfigyelhető.

Az egyik leglátványosabb példa erre a pozsonyi vár sorsának alakulása. A vár 1811-ben leégett és romosan érte meg a 20. századot, csak a falai álltak. Felújítására és hasznosítására Trianon előtt még több terv született, végül nem lett belőlük semmi. Az 1930-as és 40-es években, immár a csehszlovák érában, újabb tervek születtek, de ezek már a magyar államiságot (és a monarchikus tradíciókat) is jelképező épület lebontásával számoltak. Terveztek ide modern vasbeton épületeket, irodákat, egyetemi épületeket is. Bontani tervezett a köztársasági Csehszlovákia, ezzel több építész szembeszállt; a bontás volt a legesélyesebb opció a Szlovák Állam alatt is (nemzetközi tenderen jöttek be erre a javaslatok), ezt végül a világháborús összeomlás akasztotta meg. És bontani tervezett a kommunista Csehszlovákia is. Ekkor a hányatott sorsú várromot a cseh földről Pozsonyba költöző építészettörténész, Alfred Piffl vette pártfogásába, aki ásatásokat folytatott a területen, és terveket készített a romok felújítására, múzeumként való hasznosítására. Kortársa, Janko Alexy szlovák festő is felkarolta a vár felújításának ötletét. Piffl munkáinak alapján végül az állami vezetés is elfogadott egy rekonstrukciós tervet, ezt valósították meg 1958 és 1968 között. (A cseh szakembert ezzel együtt túlbuzgónak ítélték, úgyhogy koncepciós perben elítélték…)

Elég véletlenszerű emberi tényezőkön múlt tehát, hogy Pozsony dombján vár áll ma, és nem betonhalom. De ha már így alakult, a vár lassan a szlovák identitás számára is ikonikus épületté vált. Itt írták alá 1968-ban a Csehszlovákia föderalizálását szavatoló alkotmánytörvényt, 1969-ben itt ült össze az első szlovák kormány; 1992-ben ugyancsak itt írták alá a Szlovák Köztársaság alkotmányát, és 1993-tól rövid ideig köztársasági elnöki székhelyként is funkcionált. Végül amikor az euró bevezetése előtt a Szlovák Nemzeti Bank internetes szavazást indított arról, mi szerepeljen az érméken, a harmadik legtöbb szavazatot a pozsonyi vár kapta.

A pozsonyi vár azért is kedves példa, mert egyrészt megmaradt, és mert ellentmond annak az önsorsrontó kisember-tézisnek, hogy a történelem menetét „mi, kisemberek” úgysem befolyásoljuk. Az elfeledett Alfred Piffl példája azt mutatja, hogy működik a pillangóhatás, lepkeszárnyakkal is érdemes csapkodni.