Kánaán a kukákban

Nem bírom nézni az egyre szaporodó, szenzációként tálalt tudósításokat arról, hogy tonnányi élelmiszeradagokat foglalnak le illegális feldolgozókban. Színhúst, töltött hentesárut: kolbászokat, felvágottakat, továbbá egyéb húskészítményeket, de tojást, ismeretlen eredetű tyúktojást, sőt tejtermékeket is semmisítettek már meg. Félbevágott sertéseket, véres marhacombokat cibálnak a földön húzva megtermett fehérköpenyes „szanáló legények”, alig bírják beletuszkolni az állati eredetű véres cafatokat a speciális konténerbe. (Ennél már csak az megrázóbb, ha mázsaszám lapátolnak a szemétbe mérgezett folyóból kivetett haltetemeket.) Igaz, a legtöbb esetben gyomoremelő körülmények közül számolják fel és semmisítik meg az illegálisan előállított húsállományt. Költői a kérdés: mi visz rá valakiket, hogy embernek, étkeztetésre, fogyasztásra terítsenek esetenként patkányfészkekkel, állati ürülékkel, féregtetemekkel teli gyártócsarnokokban előállított élelmiszert.

Vajon azoknak, akik ilyen illegális termelésből, állatvágásból próbálnak hasznot húzni és meggazdagodni, más higiénés és immunrendszeri működéshez alkalmazkodott-e a gyomruk és a bélrendszerük? Erről jut eszembe: gyermekkoromban olykor-olykor felröppent a hír, hogy a földműves-szövetkezet dögkútjából reggelre eltűnt az éjszaka kimúlt disznó- vagy marhatetem. Arra is emlékszem, hogy a szomszéd kisvárosban a visszamenő harmadik nemzedék tagjai a múlt rendszerben olyan kimérésben álltak hosszú sorban, ahol bizonyos napokon kényszervágásból származó olcsó húshoz lehetett jutni. De más idők voltak ezek! A mi vidékünkön akkoriban még nem ismerték a folyó vizet és az angol vécét.

Egyébként pedig elképesztő, hova torzul az ember. Nem átall bőszen olyan vállalkozásba kezdeni, amely a fogyasztói gyöngeségbe kapaszkodik bele. A lefülelt termelők olyan fogyasztókra építenek – gondolom én–, akiket az ág is húz, akik kényszerűen válogatják meg, honnan vásároljanak. Mindenképpen onnan, olyan kimérésekből próbálják beszerezni a mindennapit, ahol minél olcsóbban adják az (alapvető) betevőt. Nekik nem az általam csak „E tortúrának” nevezett feneség – a rengeteg konzerváló, állag- és aromajavító, színező-, kötőanyag és egyéb adalék – okoz fejfájást, hanem az, hogy mit tegyenek az asztalra. Nem igazán engedhetik meg maguknak, hogy azzal törődjenek, milyen bevizsgálatlan összetételű termékből sül a kolbász, serceg a rántotta, barnul a panír, pirul a pecsenye. Ők azok, akik nem azt látják, mennyi halál zúdul a kukába a rengeteg haszonállat életének – ilyen esetekben értelmetlen! – kioltásával, hanem hogy micsoda Kánaán megy veszendőbe. Hányszor jóllakhatnának a kidobott nagy mennyiségű húsból, tojásból, tejtermékből? És ki tudja, hányszor jól is laknak – hiszen a felügyelőségnek nincsen mindenütt szeme.

A Salmonella typhi meg vészjóslón vigyorog: a feketepiacon lapul ordas támadásra készen.