„Sok szokást elhoztunk magunkkal karácsonyra”

A szokások és maguk a viszonyok évről évre picit változnak, hiszen azelőtt mint kisgyermekek izgatottan vártuk, hogy mit hoz a Jézuska, miközben a szüleink serényen készülődtek az ünnepekre. Jelen pillanatban, mint szülők, ez a felelősség már a mi feladatunk: immár a mi gyermekeink várják izgatottan, hogy mit találnak a fa alatt. Nem véletlenül írtam, hogy felelősség, mert minden családban, minden házban a szülők dolga az, hogy elhozzák a karácsony csodáját, a meghittséget az otthonba, és ezzel továbbadják gyermekeiknek ezt az élményt, akik majd felnőve szintén megtanítják a saját gyermekeiknek a karácsonyi szokásokat. Gyerekként az ajándékok és a varázslat izgalma uralja az ünnepeket, míg felnőttként a családi összetartás és a meghittség válik a legfontosabbá.

Emlékszem még, amikor mi gyermekek voltunk: a húgom és én, minden évben december 24-én délelőtt édesapánkkal díszítettük a karácsonyfát, míg édesanyánk karácsonyi lakomát készített. Reggeli után alig vártuk, hogy a díszek lekerüljenek a padlásról és felkerüljenek a fára, amely így feldíszítve várta a Jézuskát. A szaloncukrot már előző nap „felkötöztük”, hogy könnyebb legyen majd a fára lógatni. Később ez a szokás elmaradt, és egy tálban landoltak a csokik a karácsonyfánk alatt. Ebéd után az izgalmunk már a tetőfokára hágott, és egyre gyakrabban kérdezgettük szüleinket, hogy mikor érkeznek meg az ajándékok. A várakozás izgalmát próbáltuk társasjátékkal, illetve a televízióban egész nap játszott mesékkel és mesefilmekkel enyhíteni.

A karácsonyfa mellől csak nehezen mozdultunk el, nehogy lemaradjunk bármelyik pillanatról, amikor odakerülnek az ajándékok. Olyan is előfordult, hogy délután a karácsonyfa alatt szundítottam el mesenézés közben. Míg év közben alig lehetett kirángatni bennünket a szobánkból, ezen a napon a nappalit vettük birtokba, ahol a karácsonyfánk is állt. Így visszagondolva, elég nehéz feladatot adtunk a szüleinknek: úgy kellett a fa alá csempészniük az ajándékokat, hogy megmaradjon a varázs számunkra, miszerint a Jézuska tette oda őket, mert jók voltunk. De miért szülők a szülők, ha nem azért, hogy mindent megoldjanak? Minden évben sikerült elterelniük a figyelmünket úgy, hogy sejteni se sejtsük a valóságot. Vagy egy esti sétára indultunk, ahol anyu mindig „bent hagyott valamit”, vagy valamilyen izgalmas feladatot kaptunk, persze a fától jó messzire. Mire visszaértünk, mindig elkerekedett szemmel néztük a sok csomagot a fa alatt, és nem értettük, hogy kerültek oda, illetve, hogy és mikor szalasztottuk el a pillanatot.

Később, amikor már tudtuk a turpisságot a Jézuskáról, akkor az ajándékok felkutatásával tettük izgalmassá a karácsony előtti napokat. De így is mindig akadt meglepetés, amit nem sikerült megtalálni. Emlékszem, amikor életem első számítógépe várt a fa alatt: egy használt, mondhatni teljesen „kőkorszaki” alap gép, amely elvarázsolt, és majd kibújtam a bőrömből örömömben. Talán, ha ma egy ilyen gépet találna valamelyik gyerek a fa alatt, az nem is tudná, mi az, mert valószínűleg már csak a múzeumokban lehet látni ilyesmit. 

De az akkor nagyon nagy ajándék volt, aminek valószínűleg bárki örült volna. Most viszont már tudjuk, hogy az ajándék valódi értéke nem az anyagi szempontokban rejlett, hanem abban, hogy örömet okozott, és különlegessé tette az ünnepet. Így visszagondolva, nagyon szép karácsonyokat élhettünk át, amelyek gyerekként nekünk főleg az ajándékoktól voltak különlegesek, most viszont úgy gondolom, hogy azért voltak igazán szépek, mert együtt volt a család, játszottunk, nevettünk, és talán egy kicsit mindenki elengedte a rohanó hétköznapok problémáit.

Felnőttként, két kisgyermekkel már változik a karácsony jelentősége az ember életében. Mivel anya vagyok, nekem kell megteremtenem azt a meghittséget, az ajándékokat, a díszeket és az ünnepi vacsorát, ami azelőtt édesanyám feladata volt. A karácsony hatalmas lehetőség arra is, hogy örökre emlékezetes pillanatokat adjunk tovább.

Nagyon sok szokást „elhoztunk” otthonról, viszont a mi karácsonyunk mégis egy kicsit más. Amíg a gyerekek kicsik voltak, éjjel díszítettem fel a fát, hogy reggel, amikor felkelnek, meglepetésként találják. Most viszont már hagyom, hogy ők is részt vegyenek a díszítésben, sokkal nagyobb örömet jelent nekik, mintha egy kész fát kapnának. Én addig a konyhában tevékenykedem, hogy elővarázsoljam a karácsonyi ebédet majd a vacsorát. Ezen a napon valamiért elfáradni sem bosszantó, mikor meglátod a gyermekeid arcán a csodálatot és örömöt. Rögtön próbálok mindent félretenni, és velük együtt izgulni és boldognak lenni. Délelőtt részt veszünk a helyi templomban az istentiszteleten, majd ebéd után próbáljuk elterelni a gyerekek figyelmét, hogy az ajándékokat be tudjuk csempészni a fa alá. Mindig be kell vetni valamit, mert ahogy azelőtt mi is, most úgy ők is minden percben résen vannak.

Bízom benne, hogy gyermekeinknek is olyan szép élmények maradnak az emlékezetükben a gyerekként átélt karácsonyokról, mint ahogy nekünk is. Remélem, szeretettel fognak visszaemlékezni ezekre az időszakokra. Hiszem, hogy sikerül továbbadnunk a karácsony szellemét a jövő nemzedékének, és a rohanó világ ellenére sem feledkeznek meg az év legszebb ünnepéről. Bár a szokások és az idők változnak, a karácsony lényege, a családi összetartás és a szeretet sosem vész el. Ez az, amit igazán tovább kell adnunk gyermekeinknek – nemcsak az ünnepi szokásokat, hanem a mögöttük rejlő érzéseket is.

Kosár Mónika, az Együtt Bögellőért Polgári Társulás elnöke