Juncker és a harc Európa jövőjéért

Az EP-választásokon legtöbb mandátumhoz jutó Európai Néppártban (EPP) – amelyhez négy szlovákiai párt tartozik, beleértve a két magyart – viszonylag komoly konfliktus kerekedett Jean-Claude Juncker volt luxemburgi miniszterelnök jelölésével kapcsolatban. Miről szólt és miért volt fontos ez az ügy?

A konfliktust az ismét kétharmados győzelmet szerző Orbán Viktor kezdeményezte, jelezve, neki Juncker elfogadhatatlan, majd csatlakozott hozzá a dán, a svéd és a brit kormányfő is. Juncker azonban fokozatosan növekvő támogatást kapott a politikai baloldalról, és végül a két skandináv kormányfő is mögé állt, magára hagyva Orbánt és David Cameront (akinek Konzervatív Pártja ráadásul nem is az EPP tagja, egy másik jobboldali frakció gerincét adja).

A Juncker körüli vita nem csupán – sőt, nem elsősorban – az EPP-frakción belüli domináns pozíció megszerzéséért való tülekedésből adódik: a luxemburgi veterán politikus brüsszeli játékos, akinek integrációs és atlantista elkötelezettsége közismert. Orbán, Cameron és a skandináv miniszterelnökök éppen attól félnek, hogy Juncker vezetésével az EU tovább föderalizálódhat. Azonban ez a csörte is azt mutatja, hogy miközben az európai jobboldalon egyre több az euroszkeptikus, a nagy konzervatív pártok zöme még mindig elkötelezett az európai projekt mellett, és tudja kezelni az afféle „szoft” euroszkeptikusokat, mint a bekezdés elején említett miniszterelnökök. Angela Merkel német kancellár személye kulcsfontosságú e pozíció fenntartásában, az új „Vaslady” egyértelmű kiállása Juncker mellett meghatározó volt az események alakulásában.

Közben az is látszik, hogy az európai baloldal sokat emlegetett belső válsága ellenére is képes stabilizáló erőként fellépni az európai porondon. A baloldal zöme a mérsékelt jobbal való szövetség mellett döntött, megvédve annak vezető szerepét a tőle jobbra álló euroszkeptikus pártoktól. Az EPP szándékos gyengítése helyett az ésszerű alku mellett döntöttek.

A Juncker-ügy kihangsúlyozta azt a fő frontvonalat, amely a következő években meghatározhatja az európai politikát: a tradicionális bal–jobb, vagy akár piac–állam ellentétek helyett a fő konfliktus a mélyebb integrációt preferáló „föderalisták“ és az EU-val szemben az állami szuverenitást (őszintén: saját hatalmukat) féltő „szkeptikusok” között. (Egy másik frontvonal pedig, némileg váratlanul, az oroszbarát és az atlantista erők között nyílt meg.) Ennek a konfliktusnak a határvonala pedig a Juncker-ügy idejére már az EPP jobbszélén húzódik, a Fidesznél. Ez jelentős elmozdulás ahhoz képest, hogy egy évtizede még az akkor aránylag gyenge radikális euroszkeptikusok voltak a szorosabb integráció fő ellenzői. Bár ezt a kört most a föderalisták nyerték, előnyük apadóban, és Junckernek kifejezetten jól kell teljesítenie ahhoz, hogy mostani támogatói a következő évtizedre is meg tudják tartani fölényüket az európai jövő meghatározásáért folyó politikai harcban.