Irakvilág s ami még jön

Nagyjából e két véleménycsoport alakult ki az ENSZ-ről, holott a dolog sokkal egyszerűbb. A világszervezet akkor jó valamire, ha a nemzetközi biztonsági rendszert igazgató, vezető nagyhatalmak egyetértenek az adott ügykörben. Ha nem, akkor az ENSZ értelemszerűen tehetetlen. Innentől két logikai út van. Az egyik szerint a főhatalmak többségi szavazással, akár valamely másikuk, az adott ügyben kisebb csoportjuk akarata ellenére is eldönthetnek valamit a világot leginkább érintő ügyekben, s az elhatározást az ENSZ által törvényesítik. Ezt multilateralizmusnak nevezik azok, aki erő híján ilyen rendszerrel egyensúlyoznák ki Amerika hatalmi túlsúlyát. A másik út az, amit Wa-shington jó évtizede követ: ha a többiek egyetértenek velünk, akkor az ENSZ is jó – ha nem, hát akkor lépünk nélküle. Az egyközpontú világrendet a Bush-doktrína továbbvitte, egészen odáig, hogy az USA akár megelőző csapást is mérhet a veszély elhárítására, akkor is, ha erre nem kap ENSZ-engedélyt. S mert a doktrína alkalmazása Irakban meg is történt, az új világrend körüli vita az Irak körüli csatározásokban ölt testet – mindenki róla beszél, de nem rá gondol. Hanem arra, hogy az iraki béketeremtés okán-ürügyén miképp lehet rávenni Bush kormányát, hogy vonja vissza az egyedül eldönthető megelőző csapás „jogát”. Hiszen ez az, ami eljelentékteleníti az ENSZ-t mint a kollektív biztonság világméretű fórumát, s ez teszi zárójelbe a nemzetközi jog egyes alaptételeit is. Ezáltal a középhatalmak mozgástere minden következő válságban egyetlen darab egyszerű döntésre korlátozódik: vagy elfogadják az amerikai akciót, vagy nem, ám mindkét esetben viselik a következményeit.

Ez a rendszer nyilván nem jó a franciáknak, németeknek, oroszoknak és kínaiaknak, de más esetben lehet majd nem jó azoknak is, akik Irakban Bush mellé álltak. Az amerikai elnök köz-gyűlési beszéde azonban jottányit sem engedett a megelőző csapás jogából. Ehelyett, békülékeny hangon, arra próbálta rávenni az iraki csapás ellenzőit, hogy álljanak át a támogatók táborába. ĺgy jobban járnak, s ellenkezésük nem osztja meg tovább az ENSZ-t, a NATO-t és az EU-t, vagyis stabilabb lesz a világrend. Az ellenző középhatalmak persze elvetették az ajánlatot. Békülékeny hangon, mert egyrészt valóban nem érdekük a világrendet szétrepesztő törésvonal tovább mélyítése, másrészt: ha Amerika netán nélkülük is, mégis „megcsinálja” Irakot, akkor végképp elúszik a multilateralizmus (értsd: az ő világbefolyásuk) esélye hosszú időre. Ők, kézenfekvő módon, az ENSZ erősítését ajánlják. A Biztonsági Tanács bővítését, állandó fegyverzet-ellenőrző testületet, sőt a francia elnök még egy szociális világkormányt is, amely megpróbálná a terrorizmus egyik okát (ürügyét) felszámolni. Kofi Annan főtitkár átírná a nemzetközi jog érintett részeit, az önvédelem jogát kiterjesztve a megelőző csapásra is – ha ezt a BT indokoltnak látja.

De ha a BT éppen nem látja indokoltnak, akkor megint visszajutunk, a megelőző csapásról való döntés jogához. A megoldás nyilván az lenne, ha Bush lemondana erről. De (ha akarja egyáltalán) csak úgy tehetné meg, ha biztosítékot kapna és adna: a vezető hatalmak szükség esetén mindig a válsághelyzet tárgyilagos elemzéséből kiindulva, akár valamely saját érdeküket is félre téve döntenének, tényleg a világ biztonságáról. Ehhez azonban a mostaninál sokkal mélyebb bizalom kellene a vezető országok között, ami most az országok vezetői között sincs meg. E megosztottság szempontjából „Irak” az egész világ. A mostani ENSZ-közgyűlésen ez legfeljebb annyit okoz, hogy a végén minden marad a régiben. Ám hogy a nemzetközi biztonsági rendszer milyen szörnyű bajban van, az már a következő válságban kiderül.