Inkább csak egyezséget

A Szent István-napi megemlékezéseknek, egyházi szertartásoknak és falunapoknak már-már közhelyszerű folklóreleme, hogy a szónokok saját szavaikkal és – éppen ezért – sokszor kifacsartan „intelmeket” intéznek hozzánk, állítva, márpedig ezek Szent István királyunkéi, s hogy – bizony, bizony – több mint ezer éve e jó tanácsokat megszívlelve él minden igaz, érző magyar, mert hogyan is kerülhetné meg az egyik legbecsesebb örökségünknek számító bölcselmeket. Ehhez jön még az a lényegében igaz, de fárasztóan aktualizáló kitétel, hogy – lám, lám – a Kárpát-medencei magyarság több mint ezer esztendeje Európa része már, és első királyunknak ebben milyen nagy szerepe van. Tény, érdemei kétségtelenül óriásiak.

Mindezzel nem is lenne baj, meghallgatja az ember ezredszer is, az ismétlésből is lehet tanulni, hiszen sok, amúgy szólni alig képes közéleti szereplő is bemagolta már egészen tisztességesen, mert elég, ha a Szent István, magyarság, Kárpát-medence, országalapítás, kereszténység, Imre herceg, intelem, Európa kifejezéseket variálgatja, kombinálgatja. Dél-Szlovákiában ehhez még elég elmondani, hogy „az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő”, mert legalább Szent Istvánkor mondjuk el, hogy igenis, a kisebbségi sorban is ragaszkodunk az anyanyelvünkhöz – ha már az év többi 364 napján hivatalosan helyi viszonylatban sem használjuk, főleg nem írásban.

Profi, kalandozó magyarok is végigszántják ilyenkor a magyar ugart, évente igaz hitre térítik népüket, elhintik újra a szentistváni gondolatot – több helyen is mehet ugyanaz, szinte playbackről. Az ügyesebbek szónoklataikba egy kis időszerű politikát is csempésznek, hogy már Szent István királyunk is így meg úgy. Eddig a pontig alapjában véve ártalmatlan e folklór.

Van azonban egy olyan „hagyomány” is, amelytől kissé tartok: amikor az országegyesítés tényéből kiindulva a szónokok aktuálpolitikai kényszerképzet-társítással a nemzeti egység szükségességét ecsetelik. Nem az egység igénylése aggaszt, hanem az, hogy sejtem, ki-ki mit ért nemzeti egység alatt, és hogy az egységet csak a saját elképzelései alapján tartja megvalósíthatónak. Friedrich Nietzsche gondolata jut az eszembe: aki az igazat akarja, a hatalmat akarja. Hatalomra pedig szóban is csak úgy kerülhet, ha néhány tő(r)mondattal döfi le a Koppányokat, akik ugyan szintén magyarok, de a régi pogányság bűnében tévelygő mogyeriek, és – bár fivérek vére hull majd – le kell számolni velük gyermekeink szebb jövője érdekében.

Az ilyen „nemzeti egység” emlegetésekor jó volna, ha minden közhelyes kommentár nélkül újra és újra felidéznénk István király egyik legismertebb intelmét: „...az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak.” A kétes „nemzeti egység” szajkózásakor tudatosítanunk kellene, hogy az egyszokású magyar közösség is esendő, s hogy bizonyos értelemben a más véleményen lévő magyar is „jövevény”, akit becsben kell tartani, mert ha Koppánynak nevezzük is, nálunk lakik: a maga otthonában. És inkább szülessen tényleges egyezség, kiegyezés, mint hamis egység.