Határvonalak

Úgy reagált a román politika az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megalakulására és autonómiatörekvésére, ahogy az várható volt. Adrian Nastase azonnal irredentizmusról harsogott, holott Tőkés László egyértelművé tette: a határmódosításnak a nemzeti kisebbségek számára egyetlen reális alternatívája van, éspedig az autonómia. Ez a tény csupán azok számára jelent vörös posztót, akiknek célja a homogén nemzetállam létrehozása, esetünkben az anyaország határain kívül rekedt magyarság teljes beolvasztása.

A kilencvenes években ugyanerről a tőről fakadt a szlovák értelmiségiek egy részének riadozása is, számukra ugyanis nyilvánvaló, hogy amikor elődeik az elmúlt évszázadban autonómiát követeltek, legtöbbször az elszakadásra gondoltak a Monarchiától, majd a csehektől. Manapság merőben más a helyzet Európában.

A mai stratégák felismerték, hogy határmódosításokkal valójában semmi sem oldható meg. Sokkal járhatóbb út az államhatárok fokozatos légiesülése és a szubszidiaritás elvére épülő hatalommegosztás. Itt húzódik az a határvonal, amelyen belül érvényesíthető a magyar nemzeti kisebbségek – önmaguk helyzetének leginkább megfelelő – autonómiaigénye is. Magyarán: megmaradásuk, szellemi és anyagi gyarapodásuk sorskérdéseiről önmaguk dönthessenek. Három lényeges követelmény szükséges a nyilvánvalóan hosszú politikai csatározás végső sikeréhez. Az első a tudományos és az európai értékrendnek megfelelő, az adott nemzeti közösség igényeit szem előtt tartó program. A másik a határok jelentőségének említett csökkenése ellenére érvényes európai status quo tiszteletben tartása. Nyugat-Európa számos országában ilyen elvek alapján már létrejött az alku a többségi nemzet és a kisebbségek között a hatalom megosztásában és ellenőrzésében. Még ott sem volt egyszerű kivívnia senkinek – például a frízeknek a liberális Hollandiában vagy a walesieknek a felsőbbrendűségi beidegződésektől sem mentes Nagy-Britanniában – a jelenlegi kisebbségi jogaikat. Összehasonlíthatatlanul élesebb küzdelem várható a Kárpát-medencében, ahol állandóan tetten érhető a lappangó vagy nyílt magyarellenesség. Esélye az eredményre csak a teljes konszenzusra épülő politizálásnak lehet. Éppen mi, szlovákiai magyarok szolgálhatunk követendő példával. A Magyar Koalíció Pártja választási programjában a közakaratnak megfelelően célként tűzte ki a komáromi magyar egyetem megalapítását. Ehhez és más célokhoz is erős mandátumot kapott a választóitól. Ilyen pozícióban megtalálta a szükséges politikai szövetségeseket is. Modellértékű ez a siker, mert más járható út aligha létezik. Ezért figyeljük aggódva az erdélyi történéseket, ahol egyre indulatosabb és aggasztóbb a viszály az RMDSZ és az EMNT között. Budapesten sincs már egyetértés a határon túli kisebbségpolitikában. Ma már külön erdélyi partnere van a jelenlegi kormánynak és a legerősebb ellenzéki politikai tömörülésnek. Márpedig akik sorskérdéseinkben sem képesek közös nevezőre jutni politikai ellenfeleikkel – ők ugyanis ebben az életbevágó ügyekben mégis csak partnereik – azok olyan határvonalat lépnek túl, ahonnan újabb közösségi tragédiák leselkednek ránk.