Hangulatstratégák

Háborús körülmények között természetes, hogy a helyzet óráról órára változik, ezért nem érdemes belebonyolódni abba, hogy a szövetséges erők mikor érhetik el legfontosabb céljukat: a Szaddám-rezsim megbuktatását és Bagdad elfoglalását. Viszont néhány, a háborús mérleg szempontjából meghatározó tapasztalat már most is levonható. Az első: helyes volt az amerikai–brit haderő elsöprő műszaki fölényére építő stratégia, ugyanis csak ennek köszönhetően valósulhat meg a másik célkitűzés, a lehető legalacsonyabb emberáldozat – szövetséges és iraki oldalon egyaránt. A korábbi háborúkban egyetlen főparancsnok sem mert volna úgy előrenyomulni, hogy jelentős ellenállási gócokat hagyjon a saját háta mögött. Tommy Franks ezt most éppen a technikai fölénynek köszönhetően megteheti, és ez az, amivel az iraki hadvezetést a legjobban meglepi. Kissé fellengzősen azt is mondhatnánk, hogy a második évezred hagyományos hadviselési logikájára a harmadik évezred eszközei mérnek döntő csapást. Akkor miért van az, hogy a közvélemény egy része úgy érzi, becsapták? Villámháborút ígértek, s pillanatnyilag úgy néz ki, hogy talán mégsem lesz annyira gyors, tovább fog tartani egy hétnél. Túl soknak tűnik a műszaki baleset, hiszen tény, hogy eddig több brit és amerikai katona halt így meg, mint a harcokban. Abszurdumnak tűnik az is, hogy egyszerű iraki parasztok harci helikoptereket lőhetnek le. Mindezek alapján főleg orosz katonai elemzők hangoztatják – érveiket a nyugati propaganda is szívesen átveszi –, hogy az amerikai hadvezetés lebecsülte az irakiak erejét, hogy túl korán indították meg a szárazföldi hadműveletet és így tovább. A háború első öt napjának tapasztalatai alapján azt kell mondani, hogy nem a katona, hanem a propagandista vallott kudarcot, az utóbbi nem tudott felnőni az elsőhöz, annak lehetőségeihez. Nincs az a nagyképű tábornok, aki úgy tervezne meg egy háborút, hogy az ellenséges fővárost egy tavaszi séta keretében elfoglalhatja. A történtekből – már amit a nyilvánosság számára a két fél kiszivárogtat – és az események tá-lalásából az a következtetés vonható le, hogy a Násziríjánál vagy Bászránál tapasztalt kemény iraki ellenállás nem az amerikai–brit hadvezetést lepte meg, a katonákat felkészítették rá, hanem a közvéleményt. A modern háborúk egyre fontosabb eleme a propaganda, a lélektani hadviselés, az ellenséges csapatok demoralizálása, amire a Pentagonban is hatalmas emberi és anyagi erőforrásokat áldoznak, nem beszélve arról, hogy a titkosszolgálatok tevékenységének jelentős részét is ezek a feladatok teszik ki. A katonák tartják magukat az előre bejelentett célkitűzéshez. Csak stratégiai pontokat foglalnak el, nem városközpontokat, nem bocsátkoznak utcai harcokba éppen azért, hogy a civil áldozatok számát, meg persze a saját veszteségeiket is a lehető legalacsonyabb szinten tartsák. Viszont abból, amit a lélektani hadviselés tudorai, nevezhetjük őket hangulatstratégáknak is, már a háború kezdete előtt holtbiztosra ígértek, semmi sem valósult meg. Azt jósolták, hogy a lakosság háromnegyede felszabadítókként fogja üdvözölni az amerikaiakat. Nos, a kurdokat leszámítva ez eddig nem jött be. ĺgérték az iraki csapatok tömeges fegyverletételét és átállását is. Az első öt nap mérlege háromezer hadifogoly, ami siralmasan gyenge eredmény, és akkor a Köztársasági Gárdát még nem is említettük. A legutóbbi Szaddám-beszéd arról győzködte az iraki népet, hogy a hazáját, az iszlámot védi a külföldi betolakodókkal szemben. Az amerikaiaknak azt kellett volna bizonyítaniuk, hogy ez hazugság, hogy nem érdemes a diktátorért meghalniuk. A háború végső kimenetele aligha kétséges, de az elkövetkező napok harci cselekményeinek minősége, az emberáldozatok száma is nagymértékben függ attól, hogy ezt a propagandaháborút ki nyeri meg.