„Ha nincs a meccs…”

Mire egy újságírónő megjegyezte, hogy ez így talán túlzás, s az amszterdami eredmény, a 8–1 sem a valóságot tükrözi. Ó, édes Istenem! Sejteni lehetett, hogy ez lesz. Hogy csak napok kérdése, és elkezdődik a maszatolás. A rendszer összezár, kivár egy-két napot, aztán fokozatosan előmásznak a hangadók a szuterénből, és komoly arccal elkezdik magyarázni, hogy megelőztük a törököket, s hogy a 8–1 nem reális eredmény. (Hát, nem is; a 20–1 reálisabb lett volna, de ezt már írtuk.) Ugyanez történt a Magyarország–Andorra mérkőzés szünetében: a közszolgálati televízió riportere bátorkodott azt a szakmai észrevételt tenni a stúdióban, hogy a félidei 0–0 nem reális eredmény. Értsd: sokkal jobbak vagyunk, csak ez nem látszik a pályán. Hogy akkor mégis hol látszik? Nem tudni. A riporter (és a Szalaival vitatkozó újságírónő) elméletével csupán az a gond, hogy a foci nem holmi absztrakció, hanem hús-vér futballisták játsszák a pályán, az eredményjelző pedig nem a megálmodott, hanem a reális eredményt mutatja. Ettől persze még kamuzhatunk, mint a Devecseri Szilárd (vagy ha úgy jobban tetszik: Szilárd Van De Vecseri) nevű szombathelyi fejes-specialista, aki azt állítja, az öngólját leszámítva jól játszott Amszterdamban. Nem vicc, tényleg ezt mondta. Kikaptunk 8–1-re, megaláztak bennünket, a srác senkitől sem zavartatva, teljes rákészüléssel fejelt egy nevetséges öngólt, aztán büszkén lenyilatkozza, hogy egyszer leszerelt valakit a szélen, s összességében jól nyomta… Naná, hogy jól! Ő volt a meccs hőse! Robben és Van Persie pedig csak elbotladozott körülötte, ügyetlenül, bénán. Aztán előáll Andrusch József, a válogatott kapusedzője, és a lehető legkomolyabb hangon közli: ha Egervári maradt volna a kapitány, kijutunk a 2016-os Eb-re. Vagyis jó úton haladunk, tartani kellene az irányt. Nem tudtad? Most már tudod! Előre bátran a nyolcasok mentén! Andrusch szerint Mezey óta nem volt ilyen sikeres kapitánya a magyar válogatottnak, mint Egervári, s ezt számokkal is alá tudja támasztani. „A szurkolók igenis értékelték a munkánkat, s ha nincs a bukaresti és amszterdami meccs, most egészen másról beszélgetnénk…” Figyelem, ez kulcsmondat volt: „Ha nincs a meccs.” Értik, ugye? Ha nincs a meccs, akkor világelsők vagyunk, a futball császárai, a Naprendszer urai. Ha nincs a meccs, akkor Guzmics egy Beckenbauer, Koman pedig az atyaúristen, Pelé és Maradona és Puskás Öcsi egyben. Miért is ne? Úgyhogy hagyjuk ezt az ostoba dumát a vb-selejtezőkről, s írjunk egy levelet az illetékeseknek: Tisztelt UEFA, kedves Platini úr! Mi, a földkerekség legjobbjai – úgymint: Devecseri, Guzmics, Lipták, Koman, valamint a szakmai stáb – úgy döntöttünk, nem játszunk több meccset, mert abból még soha nem jöttünk ki jól, ellenfeleink folyton cselezgettek meg passzolgattak meg gólokat rúgtak, szóval befejezzük a meccsezést, elég volt! Kérjük döntésünk szíves tudomásul vételét, köszönettel, aláírás, dátum. S akkor kész! Nincs meccs, nincs gond. A magyar futball pillanatokon belül felvirágzik, válogatottunk pedig az őt megillető helyre – az univerzum aranyozott futballtrónjára – kerül. Valahogy így képzelte ezt a szakmai stáb. Ez lett volna a vízió. A pozitív jövőkép. Van azonban egy rossz hírem. A futball nem így működik. A futballban ellenfél is létezik, akivel meccset kell játszani. Akit le kellene győzni. Nem szavakkal, hanem gólokkal. Nehéz ügy, tudom. „Mihelyst sorozatos megméretésen kell bizonyítani a tudást, a felkészültséget, már kiütköznek a bajok, hogy az alap korszerűtlen, hogy a korrupció a magyar labdarúgásban az egekig ér, s hogy a magyar nemzeti bajnokságnak nincs erkölcsi tartása. Ezek most mind együttesen mutatkoztak meg a csapat szereplésében. Meg lehet nyerni egy versenyt alaptalan handabandázásokkal, ígérgetésekkel, fogadkozásokkal, szemfényvesztéssel? Ezekből a módszerekből él az MLSZ évek óta… Nem kell ezt különösebben magyarázni, hiszen ország-világ tudja, mi folyik a magyar bajnokságban. Adták-vették a mérkőzéseket, úgyszólván büntetlenül…” Végh Antal jellemezte így a magyar focit. Tudják, mikor? Csaknem harminc éve, 1986-ban. Változott valami azóta? Változott, persze. Csak éppen még rosszabb irányba. Ma már nem verjük meg a brazilokat, nem jutunk ki a vébére, nem játszunk európai kupadöntőt (mint a Videoton 1985-ben). Nincs Garabánk, nincs Détárink, nincs Nyilasink. Írnám, hogy semmink sincs, de ez így nem igaz. Mert ígérgető MLSZ-ünk, képzetlen szakembergárdánk, bundázó vircsaftunk továbbra is van. Csak futballunk, az nincs.