Grúzia elválaszt és összeköt

Grúzia e tényező következtében jelentősebb szerepet játszik a nagyhatalmak számításaiban, mint az puszta méreteiből következne. Oroszországból nézve a Kaukázuson túli régióban terül el, amely már évszázadok (sőt, évezredek) óta rendkívül fontos geopolitikai összekötőkapocs a nagyhatalmak észak–déli és kelet–nyugati irányú érdekei érvényesítésénél. A régió, attól függően, hogy melyik nagyhatalom szempontjából vizsgáljuk és milyen az éppen aktuális belpolitikai konstelláció – és ennek következtében a külpolitikai irányvonal –, összekötőkapocs vagy elválasztó zóna szerepét töltheti be. Ez természetesen érvényes Oroszország számára is, hiszen a hagyományos déli irányú orosz geopolitikai irányvonal egyik fontos állomása Grúzia, akár a Kaukázus térségét vizsgáljuk, akár még tovább, a Közel-Kelet felé haladunk. A teljesség kedvéért el kell mondani, hogy Oroszország a jelenlegi belpolitikai, gazdasági, társadalmi és katonai körülményei következtében csak viszonylag korlátozott eszközökkel rendelkezik az aktív fellépésre ezen a téren, és inkább defenzív lépésekre kényszerül, amelyek célja a megmaradt orosz befolyás megőrzése és a délről észak felé irányuló geopolitikai nyomás feltartóztatása.

Az Egyesült Államok számára Grúzia a hídfő szerepét tölti be, az Európából Eurázsia instabil belső területei felé haladó irányvonal fontos állomása. Európa számára Grúzia, csakúgy, mint az egész kaukázusi régió, elsősorban a stabilitást nélkülöző perifériát jelenti. Európa első számú érdeke tehát a lehető legmagasabb fokú stabilitás elősegítése a térségben. Meg kell jegyezni, hogy Európa egészében véve is viszonylag korlátozott katonai eszközökkel rendelkezik az ottani helyzet katonai eszközökkel való befolyásolására, amely a többi érdekelt hatalom álláspontja miatt is problémás lehet. A konkrét katonai eszközöknél még korlátozottabb az európaiak elhatározása a katonai erő alkalmazására a térségben, amelynek a legfőbb oka – a katonai fellépéssel szembeni általános európai óvatosságon túl –, hogy annak ellenére, hogy a régiót általában európai érdekeltségnek (is) tekintik, vannak Európa számára fontosabb területek is, amelyek stabilizálása prioritást élvez. Ilyen a Balkán, de ide lehetne sorolni a Közel-Keletet (britek, franciák) és Afrikát is (ezen belül is Észak- és Nyugat-Afrika, franciák).

Az oroszokon, amerikaiakon és az európaiakon kívül meg kell említeni még két országot, amelyeknek speciális érdekeik vannak Grúziával és a Kaukázus térségével kapcsolatban: Törökországot és Iránt. Igaz, Törökország esetében kérdéses, Európához lehetne-e sorolni. A jelenlegi esetben, az európaitól speciálisabb és eltérő török érdekek, valamint a közvetlen földrajzi érintettség, szomszédság miatt helyesebb Törökországot külön említeni. Számára ugyanis létfontosságú a kaukázusi török befolyás erősítése és az ottani államok függetlensége, elsősorban az orosz, másodsorban az iráni érdekeltségek miatt. Ezért, míg Európa esetében a Kaukázus bizonyos esetekben akár alkutéma is lehet az átfogó, stratégiai szintű európai–orosz tárgyalások során, Törökország nem engedhet bizonyos speciális érdekeiből. Ennek következtében a török pozíció sok esetben közelebb áll az amerikaihoz, mint az európaihoz.

Irán a kilencvenes évek elején viszonylag intenzív külpolitikát folytatott a Kaukázusban, azonban az utóbbi időben az őt közvetlenül érintő térség erőviszonyainak radikális módosulása miatt (Szaddám Huszein bukása Irakban, a Talibáné Afganisztánban, az amerikai pozíciók erősödése, sőt, közvetlen amerikai katonai jelenlét az Iránnal határos térségben) megváltoztak külpolitikájának prioritásai.

Földrajzi fekvésének következtében Grúzia katonai-stratégiai szempontból is fontos szerepet tölthet be. Azonkívül, hogy területéről elméletileg ellenőrizhető a már említett régiók jelentős hányada, Grúzia a világ jelenleg legfontosabb és legintenzívebb válsággócaihoz vezető tranzitútvonalak, légifolyosók mentén terül el. Az Európából a Közel-Keletre (például Irakba) és Közép-Ázsiába (Afganisztánba) irányuló potenciális haderő-átcsoportosítás legrövidebb útvonalai mentén fekszik, s ez mindenki számára egyértelművé vált az Egyesült Államok elmúlt két évben végrehajtott katonai akciói során. Ezenkívül figyelembe kell venni, hogy Grúzia szomszédságában olyan országok, régiók találhatóak, amelyek létfontosságú szerepet töltenek be a fejlett ipari országok energiaszükségleteinek kielégítésében. A Közel-Kelet, ezen belül is a moszuli olajmezők csupán néhány száz kilométerre, délre találhatóak, csakúgy, mint a Kaspi-tenger. Az energiahordozók lelőhelyei és a tranzitútvonalak miatt Grúzia az energetikai geopolitika egyik kulcsfontosságú láncszemévé vált. Annak ellenére tehát, hogy természetesen csak passzív eleme ezeknek a tényezőknek, mégis fontos szerepet játszik, lásd például a Baku és Ceyhan közti kőolajvezeték esetét, amely gyakorlatilag függetlenítené a nyugati világ hozzáférését a kaspi olajforrásokhoz Oroszországtól. Grúzia Eduard Sevardnadze vezetése alatt egyértelműen a nyugati világ felé fordult: csak a nagyon intenzív orosz diplomáciai és katonai zsarolás következtében lépett be a Független Államok Közösségébe, utolsóként, ráadásul élénk érdeklődést mutatott a NATO-csatlakozás iránt is.

Ennek ismeretében nem meglepő, hogy Oroszország nem nagyon bánná a jelenlegi grúz vezetés bukását és az elméletileg oroszbarát ellenzék hatalomra jutását. Persze, az oroszoknak, ha ezt nem is érnék el, az is nagyon megfelelne, ha állandósulna az instabilitás Grúziában, hiszen ezzel részben kiiktatnák egyik regionális ellenfelüket. Ráadásul, ha minden kötél szakad és polgárháború tör ki Grúziában, veszélyben kerülhet a Baku–Ceyhan vezeték építése is, ami a stratégiai előnyökön kívül komoly gazdasági előnyöket jelentene Moszkva számára.