Gólyák a zúzmarán

Fehér kalappal köszöntötte április a völgyet. Megriadtak a fűzek a reggeli zúzmarától, gyorsan becsukta magát levelei mögé a korai tulipán. Megtévedtem? – kérdezhetné magától. Felborult világ, nem jó ez így, ilyen hosszú tél, a nagyböjtre ilyen hideg, még semmi nincs a földben, háború is van, hát mi lesz így? – sóhajtozzák az emberek. Már az első gólya is megjött az Ipoly menti mocsarakhoz. Jégarcát mutatja felé a dermedt mocsár. Zúzmarát lenget a reggeli szél. Maradj itt gólyamadár! Még egy kicsit bírd ki! Még egy kicsit ugyan várhattál volna melegebb vidéken is, de hiába, téged hajt a természet ősereje, húz, hív a tavaly rakott fészek. Itt meg hideg reggel, élelem nélküli ridegség fogad. Minden elfogyott már, s tán a türelem is fogytán. Vasárnap is zúgtak a vetőgépet vonszoló gépek kint a földön, hátha nem lesz érvényes a mondás, hogy áprilisi árpa, maradjon a zsákba, hátha mégis lesz valami. Csak nem fogja markában egész májusig a földet a fagy. Dolgozni, enni kell, létezni kell. Hát te gólya, mit eszel? Találsz-e a fagyos mocsárban begyedbe valót? Béka még nincs, a pockok is bújnak még, bogárnak híre hamva se. Hóval kalapoznak a hegyek egymásnak, észak felől ágszaggató szél seper, tűzifáért indul kisszekérrel a faluvégről valaki, csak barna foltja látszik, ahogy ballag a bozótos felé. Csak a kitartás ne fogyjon el, csak a hit ne törjön meg. A nagyvárosok zúgnak, lüktet a fagy alatt is a lét, csak itt, ebben a csendességben néha félelmetesebb a hiány. A meleg, az erő hiánya. Zúzmarával régen nem fogadta az Ipoly völgye az első gólyákat. Erőt keres erőtlenségében ember s állat. Nap felé fordul, figyeli a szél hozta harangszót és keres, keres valami biztosat, valami nyugtatót ebben a szétszaladt világban. Csak a zúzmarán tébláboló gólya, meg a hóval egymásnak köszönő hegyek fehérje biztos most? Elsuhan egy autó a kőkereszt előtt, s megint lepercen egy körömnyi darab a feliratból. Hát ennyire, hát így szeretted a világot? Vidd már a fagyokat, Uram!