Futballnemzet-egyesítés

Előttünk a labdarúgó Eb-döntő, mögöttünk elődöntők, mégis mennyivel érdektelenebb, mint bármikor az elmúlt évtizedekben. Hiába a finis izgalma, ha már nincs ott az ember csapata – ezen a nyáron lett nagykorúvá a magyar fociszurkoló.

Amikor legutóbb futball Európa-bajnokságon jártam, 2004-ben, a portugáliai Leiriában horvát sakktáblás mezben ültem a lelátón: a francia csendőrsapkás Ciro Blazevic mester 1998-as vébé-bronzérmes csodacsapata óta az ő szurkolójuk voltam ugyanis. Magyar létemre tehát horvát drukker, meg közben olasz rajongó; ahogyan a gyermek indián lesz vagy éppen cowboy: belebújik a hősök, a nagyok, jók és gonoszok bőrébe, keresi a valódi tényezőket, felnőtt férfiakat; regényszereplőket, filmsztárokat akar utánozni, megtestesíteni, hiszen már miért akarna kölyökként önmaga, azaz Palika lenni? Magyar fociszeretőként utoljára 1986-ban láttam vébé-résztvevő csapatot, odaát Mexikóban, persze csak tévén, előtte piciny életemben még jutott két világbajnokság saját csapattal, aztán felnőhettem a kirekesztettség, kívülállóság érzésében, járhattam külföldön, de sosem lehettem szurkolóként Európa része. Ha úgy tetszik, a magamfajta most élte át az uniós csatlakozást – a labdával persze.

Ott voltam Lyonban a magyar–portugálon: a felnőtté válás volt ez számomra, 47. születésnapom előtt. Rengeteget járok Itáliába mint AS Roma-fan; érdekes játék ez, kedvelem a klubot, amelyről azonban soha nem lennék képes többes szám első személyben beszélni: én és a Farkasok nem lehetünk mi – lelkes kívülálló, szimpatizáns és támogató voltam, maradok, semmi több, bár ez sokkal több a semminél. Mégis és mégsem. Pótlék az egész, mert az elmúlt évtizedekben valódi futballt kerestünk, fociemigrációba vonultunk külföldi kedvencek választásával (nem mindenki persze; aki nem, annak mély hódolat és elismerés, ha megértés nem is feltétlenül). Ehhez képest most Franciaországban hazataláltunk, végre önazonosak lehettünk, büszke magyar szurkolók, akiket kedvelnek vagy sem, de számon tartanak, megsüvegelnek, vállon veregetnek, partnernek tekintenek, közülük valónak. Visszatalálás a nagy európai családba, ahol ezt a szépséges játékot játsszák: hatalmas élmény volt, megható jelenlét, könnyek között.

És túl a futballon magyar egymásra találás volt ez: ahogyan honfitársaink, nemzettársaink köszöntötték egymást percről-percre, zászlókba burkolózva, mezekben feszítve a francia városok utcáin, idegenek ölelkeztek, pacsiztak, szóltak barátságosan egymáshoz, tisztelettel a közös élmény hatása alatt – az szintén megrendítő öröm volt, európai hazafiságunk megélése apró semmiségekben. A Rhone-parti nagyváros 8. kerületének szállodája, ahol laktunk, lényegében magyarrá lett: a gyűrött és mattmásnapos, szénné tetovált kopasz, kigyúrt DAC-ultra olyan szelídséggel tudakolta a kisgyerekes családapától, hogy nem zavarta-e hajnalban ablaka alatt a himnusz éneklése, amit mosoly nélkül képtelenség volt figyelni. Az elsöprő többség tűzként, közösségi fellobbanásként élte át egy sportesemény vonzerejét, egy derekasan küzdő középcsapat bátorságát, erőfeszítéseit. Nekem ezt a bizonyságot adta az Eb itthon, az utcákon bárkivel szóba elegyedve, és hasonlóképpen kint a helyszínen néhány röpke napra. Piros-fehér-zöld: a máig látható bevonatok az autók visszapillantójának külső oldalán. Ártalmatlan, pozitív, jó kedélyű nemzeti érzések. Aki tagadja jelentőségét, a szív erejét tagadja.

Hazamentünk, sorban a barátaink is: lengyelek, a kicsi Izland, a csöpp Wales, s befutott a fináléba a kisebbek (nem futballpicik) képviseletében Portugália. Ha hiszek a sorsszerűségben, elém úszik az elején említett 2004-es Eb, ahol házigazdaként, a szép futball képviselőiként döntőztek, kikapva a kertek alatt odalopakodó meccsgyilkos görögöktől. És most akár ők is lehetnek görögök, kissé már azzá is lettek, a surranópálya elégtételével.

Szóval fontos Eb. Kikaptunk végül, mégis üzentünk Brüsszelnek: a magyar – focinemzet.

A szerző magyarországi publicista