Forog az idegen

Kevesen tudják, hogy nyaranta családfakutató amerikai nyugdíjasok özönlik el az országot, hogy megnézzék, hol éltek őseik, mielőtt kivándoroltak az ígéret földjére. Utazás előtt az interneten, valamint nagy könyvtárak mikrofilmosztályain böngésznek, és csodák csodája, a legkisebb, isten háta mögötti porfészkekig is eljutnak. A St. Louis-i néni, akiről történetünk szól, Varannó városát nyomozta ki ily módon, ahol nagyanyja élt 19 éves koráig. Jól tájékozottságát mi sem jelzi jobban, mint az a tény, hogy időben gondoskodott tolmácsról. Ráértem, hát vállaltam a dolgot, úgysem voltam még Varannón. Nos, nem sokat vesztettem. Elnézést az ott lakóktól, de valószínűleg ez az ország legrondább városa. Persze tudom, itt húzódott a frontvonal, a második világháború legpusztítóbb ütközetei során sikerült földig rombolni a történelmi városközpontot. Ám ami helyette épült, nélkülöz minden esztétikai érzéket, a városképtervezők pusztán célszerűségi szempontokat tartottak szem előtt. „Interesting” – hümmögött a néni, mert ő azt olvasta, hogy a település 730 éves. Szerencsére jó állapotban találtuk azt a templomot, ahol néhai Belányi Anna, az a bizonyos nagymama imádkozott, mielőtt hajóra szállt. A temetőben viszont nem leltük a család nyomát. Anna szüleit, akik 1880 körül haltak meg, szó szerint elnyelte a föld, ugyanígy járt a família többi tagja is. Sebaj, irány a gondnoki iroda, nyilvántartásnak lennie kell, gondoltam, ám nagyot tévedtem. A város ugyanis csak nemrég vette vissza a temetőt egy tönkrement magáncégtől, és a huzavona során eltűnt a nyilvántartás. Újat csak most kezdtek készíteni, „összeírják” a sírokat, az egykori varannóiaknak tehát vélhetően nyomuk sem marad. A néni vállat von, és megjegyzi, hogy erre is fel volt készülve, hiszen Kelet-Európa az Kelet-Európa. Én elvörösödöm, és a városközpont felé terelem vendégemet, ahol képeslapokat akarunk venni. Nos, ez Varannón, a 23 ezres járási székhelyen lehetetlen. Csak egy közeli üdülőközpontról, esetleg a Magas-Tátráról tudna adni az újságárus, és sem ő, sem a szállodaportás nem látott még „varannós” képeslapot. Nem is kért még ilyesmit senki, állítják, és én hiszek nekik. A néni már kevésbé. Ebédnél lefordítom neki a teljes étlapot, visszafelé pedig kedvesen felajánlja egyete-mista unokája segítségét. A srác reklámgrafikát tanul, néhány prospektussal itt is lendíteni tudna az idegenforgalmon. Nos, ez az, amit kötve hiszek.