Felzárkóztatás

Bevándorlónak semmiképpen nem mondhatók – az már rég volt. De közösségként nem is viselkednek úgy, mint ahogy az őshonos kisebbségek szoktak: nincs, vagy csak alig van közös politikai képviseletük, nemzettudatuk, követeléseik. Ennek okán a multikulturális modellek ritkán tudnak megfelelőképpen elszámolni azzal, hogyan és mit is lehetne tenni a roma kisebbségekért. Sokszor „egyéni esetként” jelennek meg ezekben a modellekben, ami nem túl szerencsés, hiszen több millió emberről van szó, az integráltság legkülönbözőbb fokain. Az utóbbi évek tapasztalatai azt mutatják, hogy az európai roma kisebbségek egyik legnagyobb problémája az elszigeteltség. Minél elzártabban élnek, annál nagyobb az esély a rossz iskolai teljesítményre, a munkanélküliségre, a szegénység továbbörökítésére. Ezért váltak nagyon fontossá az ún. deszegregációs próbálkozások, az elzártság elleni harc. Emellett az is világossá vált, hogy nem elég a diszkrimináció és az előítéletek ellen felszólalni, azokat meg kell törni, illetve ahol részben vagy egészen igaznak bizonyulnak, ott lépni kell. Más szóval: el kell választani a valós problémákat azoktól, amelyek csak a fejekben léteznek. Ezért felértékelődött a kommunikáció jelentősége a roma integrációs kezdeményezésekben. Egyrészt a kommunikáció magukkal a romákkal – a szülők együttműködése nélkül nem javul az iskolai teljesítmény, a közösség akarata nélkül nem szűnik meg az uzsora. Másrészt a nem romákkal, hiszen a félelmeikre reagálni kell, meg kell adni a biztonságérzetet. Harmadrészt rendkívül fontos a csoportközi kommunikáció. Minden itt dől el: ahol romák és nem romák folyamatosan érintkeznek egymással, együttműködni akaró felekként, ott a konfliktusok ugyan nem szűnnek meg, de kezelhetővé válnak. Ha a felek együtt dolgoznak, közösség képződik. Ha nem, konfliktus. A multikulturalizmus hasznos kiindulópont – a hangos kritikák ellenére Európában nincs jobb ötletünk a sokszínűség kezelésére –, de tovább kell lépnünk belőle. Sok jel utal arra, hogy épp a kommunikáció megerősítése, a kultúrák közötti érintkezés támogatása lehet a továbbfejlesztett, ún. interkulturális modell egyik fő erőssége. A jó hír az, hogy egy ilyen modellben a romák kérdése is a saját helyére kerülhet és kezelhetőbbé válhat. Akármennyire különleges kisebbségi csoportról van szó ugyanis, annyira mégsem különböznek: méltó életet akarnak, a saját kultúrájuk elismerését, a szomszédjaik szimpátiáját, a gyerekeik boldogulását. Márpedig ennek a felismerése, azaz a jó élet keresésének kultúráktól független szándéka kell, hogy álljon bármely kisebbségpolitika magjában.