Expedíció Bécsbe

A következő percekben megpróbálok írásba foglalni egy családi vonatkozású dolgot úgy, hogy ne a szüleim legyenek az abszolút főszereplők, főleg ne édesapám, akiről a történet szólni fog. Nehéz lesz, a lényeg ugyanis annyi, hogy a napokban szeretném elvinni az öregemet Bécsbe. Ám mivel nem kértem, így nem is kaphattam felhatalmazást belső információk nyilvánosságra hozatalára, ezért diszkréten és igen óvatosan kell eljárnom. Ehhez pedig az általános alany a legjobb nyelvi eszköz. „Az ember” kilométerekben is mérheti élményeit. Aki csaknem négyszáz kilométernyire lakik Bécstől, közeleg a hetvenhez, legalább tizenöt éve nincs kocsija és mostanában nehezebben mozog, valóságos expedíciónak tekintheti ezt az egyórás utazást a Pozsony–Bécs vasútvonalon. A hatvanas évek végén csak kiváltságosoknak adatott meg ilyesmi. Van egy fotó, a szüleim mosolyognak rajta büszkén a schönbrunni kastély előtt (na, tessék!), én már édesanyám hasában kuksolok, de nem vagyok nagyobb egy közepes almánál. Egy másik fotón édesapám feszít a zeltweegi autóverseny-pálya mellett, a hetvenes évek vége felé járunk. Akkoriban az embernek már januárban be kellett adnia valutaigénylését, aztán imádkoznia, hogy júniusig megkapja azt a pár dollárt és az engedélyt, hogy egy kapitalista országban élőben izgulhasson végig egy Forma–1-es futamot. Ismét ugrunk tíz évet: a rendszerváltás után már utazhattunk ugyan nyugatra, ám a magunkfajtának mindig csak annyit sikerül összekuporgatnia, hogy bármikor tudjon pisilni Bécsben, ha rájön a szükség, és megihasson egy kávét vagy sört egy vendéglőben, ha nagyon kívánja. A határon persze továbbra is összeszorult a gyomor, hevesebben dobogott a szív. Majd jött a jól megérdemelt boldogságérzés, hogy sikerült, ím, „kint” vagyunk. Aztán pedig szépen, fokozatosan erőt vett az emberen az a megfogalmazhatatlan kisebbségi érzés, amelytől valószínűleg már sohasem szabadul a kelet-európai kisvárosi nyugdíjas. Számára örökre furcsa, idegen, nehezen kiismerhető marad az egykori vasfüggöny mögötti világ. Otthonról viszi a szalámis zsemléket, bizonytalanul lépked, kapkodja a fejét, pedig rég megszokhatta már az árubőséget, a villódzó fényeket. Az e hétre tervezett expedíció legszebb része valószínűleg nem a megérkezés, hanem maga az utazás lesz – Kerouac nem is gondolná, milyen aktuális ez a mondat. A pillanat, amikor a kényelmes, jól fűtött vonat átsuhan a határon, és le sem fékez, csak a helységnevekből és óriásplakátokból lehet megállapítani, hogy kint vagyunk, illetve bent vagyunk, Európában vagyunk végre. Őszesebb hajjal, pluszkilókkal, roggyantabban bár, de új kalandra készen.