Esélyt mindenkinek

Tanárgyakornok koromban volt egy kedvenc alapiskolás osztályom, ahova azért szerettem bemenni, mert a legtöbb gyereket el lehetett bolondítani a szép szó művészetével, vagyis az irodalommal olyannyira, hogy a két legjobb, Tomi és Zsolt versengve keresték a pluszinfókat az éppen átvett tananyaghoz. Emlékszem, nem kérésre vagy feladatként, hanem önszorgalomból, saját kezdeményezésre Tomi egy egész zsákra való könyvet, képet, újságkivágást hozott József Attiláról. Ebben az osztályban még a leggyengébb gyereket is megigéztem, és talán felékesítettem egy kicsit a magyar literatúra apró gyöngyszemeivel.

Z. más volt, mint a többi. Roma gyerek. A betűvetés is nehezére esett, de valahogy ellébecolt egészen a hatodik elemiig. Pár letanított óra után észrevettem, hogy érdeklődéssel figyeli, ahogy magyarázom az anyagot. S még ennél is nagyobb eredményt értem el nála. Nem kellett több, mint hogy egyetlenegy alkalommal kimondtam a keresztnevét azzal, hogy felkértem, olvasson el egy szövegrészt az épp új anyagként tárgyalt szemelvényből. Ezzel megnyertem őt, mert rá addig csak mutogattak, őt addig csak leintették, s legfeljebb azt kérték tőle, de azt is inkább parancsolták, hogy ne zavarja azokat, akik figyelnek. Ezt követően nem volt olyan óra, hogy ne jelentkezett volna. A maga módján, szegényes tudásával ő is feleletet akart adni az osztálynak feltett kérdéseimre.

Aztán, amikor a harmadik tollbamondást írtuk a belső füzetbe, ért még egy meglepetés. Z.-nek addig szinte érintetlen volt az irkája. Az előző két tollbamondásnál csak a feladatcímet írta fel a legfelső sorba. Ez volt az egész teljesítménye, amellyel – érthetően – jókora piros ötös számjegyet érdemelt ki. Diktálni kezdtem a szöveget, s arra lettem figyelmes, hogy Z. a füzet fölé hajolva ír. Megpróbáltam az ő ritmusában olvasni, hangsúlyozottan figyelmeztetni a szóhatárokra és a helyesírási buktatókra. És Z., a tanulókollektíva leggyengébbje, a hatodik osztályban megírta élete első tollbamondását. Pocsék volt, teli hibával, nekem viszont mindennél többet jelentett és jelent. Rövid, mindössze két hónapos tanári pályafutásom legszebb adománya, máig szívet melengető ajándéka. Ó, persze, nehogy elszálljak attól, hogy egy roma gyerek, akire soha nem figyeltek, meg akart felelni! Nincsenek illúzióim kutyaszalonna ügyben, de úgy vélem, az esélyt mindenkinek meg kell adni. Mert ha nem így gondolkozunk és teszünk, fennáll a veszélye, hogy az ilyen-olyan alapon folytatott kirekesztősdiben egyszer, kisebbségként, valamiből mi is kimaradunk.