Értékrend és orientáció, avagy mindenből egy csipetnyi

ĺrásunk célja konstruktívan rámutatni néhány ideológiai ellentmondásra és szakmai hiányosságra, amely közgazdasági szemszögből felfedezhető az MKP 2002-es választási programjában. Induljunk el az ideológiai vonaltól az egyes konkrét intézkedésekig. A jobb- és a baloldal közötti értékrendi törésvonalat elsősorban az államnak szánt szerep húzza meg. Az MKP programjában szerepel az állam elosztó és paternalista szerepének csökkentése, ugyanakkor található a programban egy lemásolt definícióhoz hasonló meghatározó kijelentés, miszerint: „az államnak a piacgazdaság körülményei között elsősorban ösztönző, támogató, szabályozó és stratégiai fejlődésirányokat meghatározó szerepet kell betöltenie, és csak a gazdaság egyensúlyát megőrző, lendületes fejlődéshez szükséges mértékben avatkozhat be a versenyfolyamatokba”. Ez a kijelentés jellegét tekintve lehetne a szociális piacgazdaság definíciója, mely köztudottan egy paternalista rendszer. Egy jobboldali párt tudja, hogy az az állam, amely közvetlenül támogat, az nem ösztönöz, amely közvetve támogat, ezt sok esetben indokolatlanul teszi, és alaptalanul nyújt bizonyos csoportoknak előnyöket, növelve a korrupció lehetőségét. Stratégiai fejlődésirányokat lehet központilag meghatározni pl. a had-ügyben, a külügyben, de a (piac)gazdaságban ez kizárólag a piaci résztvevők dolga. Ez a mondatrész nagyon emlékeztet Rudolf Schuster államfő és a Smer elnöke, Robert Fico által felvetett állami doktrínára és hasonló tervgazdasági áthallásokra. Továbbá, az állam beavatkozásainak mértékét egy jobboldali párt a programjában a más összefüggésekben annyiszor hangsúlyozott szubszidiaritás (a döntések alacsonyabb szintre vitele) elve alapján definiálja, nem pedig a félremagyarázható „egyensúlyát megőrző, lendületes fejlődéshez szükséges” jelzőkkel. Folytatván az eszmei vonalvezetést, meg kell hogy álljak a növekedés kontra fejlődés ellentmondásnál. Míg a gazdasági célok között a 4-5 százalékos fenntartható növekedés szerepel, addig a környezetvédelmi fejezetben már a fenntartható fejlődés óhaja bukkan fel, ami az elmélet szerint nem más, mint a 0 százalékos növekedés mellett az élet minőségi oldalának a fejlesztése. Nyilvánvaló, hogy e két fogalom távolról sem ugyanaz. A fenntartható fejlődés híveinek (az USA-ban pl. Al Gore és a baloldali egyetemi körök) elfogadhatatlan a fenntartható növekedésről szóló elmélet és az emberiség pusztulásáról beszélnek ennek kapcsán, de igaz ez fordítva is. Az MKP dokumentumában mindkét világnézet elfér egymástól néhány oldalnyi távolságra.

Ez az elvi kettősség megmutatkozik a kilátásba helyezett intézkedésekben is. Fontosnak tartom pozitívumként kiemelni a vállalkozói környezet javításáról szóló fejezetet. Az elvonások csökkentése, a jogi keret egyszerűsítése és a jogérvényesítés megteremtése kulcsfontosságú; ezek egyben nagyon nehéz feladatok, amelyek azonban hosszú távú eredményeket hoznak. Általánosságban támogatják a vállalkozásbarát környezet kialakítását, a meglévő vállalkozások hatékonyságát, a magánszféra erősödését, a munkanélküliség csökkenését és a növekvő (külföldi) befektetések révén a gazdaság szerkezeti átalakulását. Érthetetlen, hogy e nehéz és költséges feladatok mellett miért kell vállalni még a rövid távú intervencionista intézkedések tömkelegét. Az iparfejlesztési és a mezőgazdasági fejezetekben az MKP magára vállal olyan célokat, amelyek teljesítését csak durva állami beavatkozás révén (de sokszor még így sem!) lehetne elérni, ami összeegyeztethetetlen a piacgazdasággal. Amíg a gazdasági programban mindössze két oldallal előbb még az MKP a gazdaság szerkezeti átalakulását értelemszerűen a beáramló tőkére bízná, addig az iparfejlesztés alatt már konkrét ágazatokat jelöl ki, amelyeket fejleszteni szeretne. Ez újra egy, a Schuster-féle doktrínához hasonlatos kijelentés. Piacgazdaságban pedig nem az állam, hanem a piac mondja meg, hogy melyik iparág fog fejlődni és melyik bukik el. Magyarázatot érdemelne az is, miért tűz ki egy politikai párt célként kimondottan vállalati feladatokat, például a termelés hatékonyságának és jövedelmezőségének növelését, vagy mondjuk a termékek műszaki színvonalának javítását, mikor elég lenne célul kitűzni és megteremteni a fent említett feltételeket, és a többit a piacra hagyni. A mezőgazdasági fejezet pedig maga a szocializmus, noha jobboldali lélekvesztőként a „vörös tengerben” itt is megjelenik a tulajdonviszonyok rendezése. „A mezőgazdaság a nemzeti közösségünk által lakott régiók egyik meghatározó gazdasági ágazata”. Ez a fő indok, hogy dotációkon keresztül támogatva legyen a „hatékony mezőgazdasági termelés” és növeljék a jövedelmezőségét. Ám legyen, érvelni lehet, hogy a dotáció standard eszköz, amelyet nyugaton is használnak, és nekünk védeni kell a hazai mezőgazdasági termelést, noha tudatosítani kell, hogy ezáltal a lakosság nagyobb része többszörös kárt szenved. A következő gondolatokra azonban már nem lehet magyarázat. Az MKP fontosnak tartja a megtermelt javak értékesítésénél képzett haszon igazságosabb szétosztásának szabályozását és „a különböző üzemméretek és termelési formák egyenlőségét”. Sokan csak reméltük, hogy azok az idők már elmúltak, amikor az állam akarta megmondani, hogy kinek mekkora haszna lehet, és hogy hány fűszerüzlet és hány áruház lehet egy városban. Durva beavatkozás helyett, megoldásként szolgálhatna inkább a versenyhelyzet kialakulását előidéző feltételek kialakítása minden szinten.

A program továbbá „Széchenyi-terv” jellegű támogatásokat ígér a kis- és középvállalkozóknak és a turizmusban vállalkozóknak. A párt ugyanakkor fontosnak tarja az állami paternalizmus és a kamatlábak csökkenését, hogy növekedjen a befektetési kedv, pedig éppen az előbb felvázolt állami támogatások teszik ezt lehetetlenné. Pozitívumként említem az egészségügyi fejezetet, viszont a nyugdíjreformról alig esik szó, pedig ez mindannyiunk jövőjéről szólna, és a mostani kormány négy év alatt e téren csak egy álreformtervezetet produkált. Az MKP szükségesnek tekinti a magánszféra és egyéb szervezetek bevonását az oktatásba, ugyanakkor élteti az elfogadott szocialista jellegű felsőoktatási törvényt.

A munkapiaci elképzelések is hasonló ellentmondásokat tartalmaznak. Nagyon jó gondolat és munkára ösztönző eszköz lehet a jövedelemkiegészítés azok számára, akik alacsony fizetésért vállalnak munkát (ún. negatív adó). Azonban érthetetlen a magasabb minimálbér melletti érvelés. Ugyanis nem az alacsony minimálbér szűkíti a munkaerő-kínálatot, hanem az indokolatlanul bőkezű, demoralizáló szociális juttatások. Ellenben a magas minimálbér csökkenti a munkaerő iránti keresletet, még merevebbé teszi a munkaerőpiacot, és gátolja a munkanélküliség csökkenését.

Általában fogalmazva: kevés a konkrét, számokban kifejezett cél (adókulcsok, minimálbér stb.), de azok is, amelyek belekerültek a programba, enyhén fogalmazva célt tévesztettek. Az MKP 2006-ra európai pénzügyi uniós tagságot remél Szlovákia számára. Ezzel azonban az előre jelzett 5-7 százalékos inflációs sáv és a 4 százalékos fiskális deficit nem egyeztethető össze, és az utóbbi semmi esetben sem tartható fenn, még középtávon sem. Végezetül, kétségeim vannak afelől is, hogy készült-e legalább vázlat szintjén hatástanulmány erről a programról. Első ránézésre azonban nyilvánvalóvá válik, hogy követve az ideológiai skizofréniát, vagyis elvonásokat csökkenteni, reformokat végrehajtani és egyben bőkezű juttatásokat, béremeléseket és támogatásokat ígérni, miközben mindezt a tervezett gazdasági növekedésből, vagy esetleg az uniós alapokból finanszírozni, nem tűnik reálisnak. Ha a program megvalósulna, a végeredmény valószínűleg olyan lenne, mint amilyen maga a program is: sem ilyen, sem olyan.

A szerző a Gazdasági Elemzők Klubjának (KEA) tagja