ENSZ-telen lesz a földgolyó?

Az Egyesült Nemzetek Szervezete a második világháborút követően alakult, elsősorban amerikai kezdeményezésre. Már létrehozása és céljai is idealista – az amerikai mentalitásból fakadó – koncepcióból indultak ki, mégpedig hogy a világ országai – ha ésszerűen értékelnek és ennek következtében ésszerűen cselekszenek – képesek megőrizni a világbékét. Ez a törekvés jelen van már az ENSZ Alapokmányában is, mégpedig rögtön az első, a célokkal foglalkozó cikkelyben: „Az Egyesült Nemzetek célja, hogy fenntartsa a nemzetközi békét és biztonságot...” Az ENSZ megalapítása Roosevelt elnök „One World – Egy Világ” nevű koncepciójának a szerves része volt, amely viszont már néhány évvel a második világháború után irreálissá vált. A világ országainak többsége ugyanis nem viselkedett racionálisan és nem volt hajlandó elvetni a háborút, mint a hatalmi törekvések egyik alapvető eszközét. A másik gond az volt, hogy a roosevelti elképzelés csak akkor lehetett volna sikeres, ha minden ország demokratikus, és tiszteletben tartja a humanista elképzeléseket (azt már Kant és Tocqueville óta tudjuk, hogy a demokráciák nem szívesen háborúznak). Ezek, az alapítók koncepcióját szinte teljesen meghiúsító tényezők pedig az 1945-öt követő évtizedekben tovább erősödtek, miután a gyarmatok függetlenné válása után az ENSZ-ben döntő többségbe kerültek a nem demokratikus országok (a „demokratikus” és „nem demokratikus” országok aránya az ENSZ-ben napjainkban is óriási „nem demokratikus” fölényt mutat, emiatt kerülhetett például Líbia az emberi jogok bizottságának élére). Mindezek következtében a nyugati világban, de főleg az Egyesült Államokban óriási kiábrándulás volt tapasztalható az ENSZ-szel kapcsolatban. A kiváló történész, Paul Johnson a 20. századról szóló, minden szakember számára kötelező munkájában (A History of the 20th Century) úgy ítéli meg, hogy az USA-nak ezek után a fejlemények után azokkal a szövetséges államokkal egyetemben, amelyekben a demokrácia nem pusztán divatos szófordulat volt, ki kellett volna válnia az ENSZ-ből, és a NATO-t kellett volna átformálnia egy globális biztonsági szervezetté. Ez nem történt meg, így az ENSZ egy viszonylag nagy tekintéllyel, de az események befolyásolására igen korlátozott lehetőségekkel (gyakorlatilag semmilyenekkel) rendelkező szervezet lett. Ettől függetlenül azonban a hidegháború éveiben az a viszonylag fontos szerep jutott neki, hogy a közgyűlésben legalább szóba lehetett hozni, és meg lehetett tárgyalni a világ dolgait, még akkor is, ha megoldani már nem sikerült. Ezenkívül számtalan olyan programot beindított, amelyeknek pozitív hatása volt elsősorban a fejlődő országokra – például az élelmezési programok, a járványok elleni harc. Ettől függetlenül alapvető feladatát, a világ biztonságának garantálását nem tudta betölteni. Ezért a nyugati országok sokszor jogosan érezték úgy, hogy az ENSZ másra nem jó, csak arra, hogy elítélje az amerikai „imperializmust”, s az Izrael elleni arab és afrikai uszítás pályája legyen (csak mellékesen, de érdemes megjegyezni, hogy a legutóbbi, dél-afrikai rasszizmus elleni konferencián az amerikai külügyminisztert, Collin Powellt – aki szintén színes bőrű – kifütyülték, de például Zimbabwéval, „nem volt probléma”). A hidegháborút követően nagy reményeket fűztek a világszervezethez, azonban amint az események megmutatták, az ENSZ képtelennek bizonyult bármiféle válságkezelésre, és legtöbbször csak tétlenül nézte a tragikus eseményeket (Bosznia-Hercegovina, Koszovó, az afrikai „Nagy-tavak” környékén lezajlott, több százezer ember életét követelő mészárlások). Mindez annak a következménye, hogy a világszervezet nem rendelkezik semmiféle hatékony válságkezelő eszközzel, és a tagországok érdekeinek különbözőségei miatt képtelen bármit is lépni. És itt jutunk el a másik problémához, a Biztonsági Tanács összetételéhez és döntéshozatali mechanizmusához. Mint az köztudott, a BT öt állandó tagjának – Nagy-Britanniának, Franciaországnak, Oroszországnak, Kínának és az Egyesült Államoknak – vétójoga van, amely megakadályozhatja bármilyen határozat elfogadását. Ezt még Winston Churchill harcolta ki az alapításkor, nehogy a kis országok „beleszólhassanak a (brit) Birodalom ügyeibe”. Csakhogy gyakorlatilag nincs olyan válsággóc a világon, amely esetében az amerikai, kínai, brit, orosz és francia érdekek megegyeznének. Ez csak rendkívül egyedi történelmi alkalmakkor fordult elő, például az első Öböl-háború idején 1990–91-ban (persze ha a Szovjetunió nincs éppen széthullóban és Kínát sem foglalja le a Tienanmen téri eseményeket követő rendcsinálás, lehet, hogy minden másképp alakul). Ennek pedig az a következménye, hogy az ENSZ gyakorlatilag egyik hatalom számára sem jelenthet releváns tényezőt, ha biztonságát, illetve érdekeit veszélyeztetve érzi, a többi (vagy legalább egy) hatalom pedig saját érdekeitől vezérelve akadályozza a BT-ben a szükséges ellenlépések megszavazását. Konkrétan: sem az ENSZ, sem más szervezet soha nem lesz fontos tényező, ha céljai, lehetőségei nem egyeznek meg a nemzetközi kapcsolatok mindenkori legjelentősebb országáéival – napjainkban az Egyesült Államokéival. Ha egy domináns nagyhatalom úgy érzi, hogy érdekei védelmében feltétlenül szükség van bizonyos lépések megtételére, ebben természetesen senki nem akadályozhatja meg, legkevésbé pedig egy olyan nemzetközi szervezet, amelyben ellenfeleinek vétójoga van. Ezt el lehet ítélni, egyet lehet vele érteni, sőt erkölcsi és jogi szempontból is lehet elemezni, de a tényeken semmi nem változtat. Itt nem arról van szó, hogy jelenleg az USA a domináns nagyhatalom: ha valamely más ország lenne hasonló pozícióban, az is így viselkedne. Egyszerűen ezek a nemzetközi kapcsolatok és a stratégia változatlan tényezői, amelyek érvényesek voltak az ókori Kínában (lásd Szun-Tzu műveit), az antik Görögországban (lásd Hérodotosz könyveit), a 20. században (lásd Kissingert), és érvényesek lesznek a 21. században is. Ehhez a problémához szorosan kapcsolódik a Biztonsági Tanács összetétele is, amelyet sok bírálat ér, mondván, a 2. világháború utáni erőviszonyokat tükrözi. Nos, ebben van némi igazság, csak az a kérdés, mennyit változtak azóta az említett erőviszonyok. Az USA helyét természetesen senki nem kérdőjelezi meg, csakúgy, mint Kínáét és Oroszországét sem. Ami Londont és Párizst illeti, van olyan vélemény, amely szerint az ő „széküket” össze kellene vonni egy közös helyért, amely az Európai Uniót illetné meg. Ezzel viszont van két probléma: az egyik, hogy mivel az EU-nak nincs hatékony közös külpolitikája, nem lehet egy közös helye sem a BT-ben (ugyan kinek az érdekeit képviselné a sok „európai” érdek közül?); a másik, hogy az érintettek beleegyezése nélkül nem szervezhető át a BT sem, márpedig nehezen képzelhető el, hogy akár a franciák, akár a britek lemondanak kiváltságos helyzetükről. Ráadásul vajon jelenleg vannak-e tőlük erősebb és befolyásosabb országok? Azok között az országok között, amelyeknek a jövőben a Biztonsági Tanács tagjainak kellene lenniük, általában Németországot, Indiát és Japánt emlegetik. Japán BT-be kerülésének jogosultságához nem merülhet kétség: a világ második legerősebb gazdasági és kereskedelmi hatalma, regionális hatalom egy gyorsan fejlődő és erősödő térségben. Indiával hasonló a helyzet: a világ második legnépesebb országa (ráadásul néhány évtized múlva megelőzi Kínát, és ezek után, hogy nézne ki, ha a világ legnépesebb országa nem kapna helyet a legfontosabbakat tömörítő klubban?), gazdasága szintén gyorsan fejlődik és fontos regionális hatalom, erőközpont saját geopolitikai régiójában. Németország tagságát nemrég még az USA is nagyon intenzíven támogatta (bár nem lenne meglepő, ha Washington az elmúlt év eseményeiből kiindulva felülvizsgálná álláspontját – ebből is látszik, hogy Schröderék az ország jövőjével hazardíroztak), és ellene sem volt senki. Kérdés csak az, mennyire lenne reális kifejezése az erőviszonyoknak, ha Európának ezáltal már három helye lenne a BT-ben. Ez pedig komoly kérdés, mert akkor valószínűleg felemelné a hangját Afrika is, hogy az egész földrésznek nincs egy állandó helye sem a BT-ben, sőt lehet, hogy ugyanezt tenné az arab világ és Dél-Amerika is (Brazília esélyes, és a Nyugat szempontjából kedvező jelölt lehet). Ráadásul Németországnak először saját helyével és szerepével kellene tisztában lennie. Ezzel kapcsolatban nagyon érdekesek a német külügyminiszter, Joschka Fischer szavai, aki a Németország és Franciaország közötti párhuzamot erőltető kérdésre a következő választ adta: „Ugyan kérem, Franciaország világhatalom, nukleáris fegyverekkel és állandó hellyel az ENSZ BT-ben, ráadásul a franciák nagyon is tisztában vannak saját céljaikkal, és világos vízióik vannak a világról, mi, németek pedig még azt sem tudjuk, kik is szeretnénk lenni valójában.”

Ez a nagyon rövid elmélkedés is megmutatta, mekkora problémák tornyosulnak az ENSZ előtt. Azért, hogy sikerüljön megőrizni legalább annak a látszatát, hogy érdemes fenntartani és finanszírozni, meg kell próbálnia alkalmazkodni az új körülményekhez, tehát az USA pozíciójához. Persze, ez nagyon nehéz egy olyan szervezet esetében, amelyben majdnem 200, sokszor gyökeresen ellentétes érdek van jelen, s nagy része arra irányul, hogy borsot törjön az „amerikai–nyugati–izraeli imperialisták” orra alá.