Elnökválasztási kudarc

Most a legtöbben arra hivatkoznak, hogy a milosevicsi időkből örökölt jogszabály bosszulta meg magát, nevezetesen: a második körben is szükséges a választópolgárok 50 százalék feletti részvétele. Nos, ehhez most vasárnap csak mintegy 4 százalék hiányzott, ám emlékeztetni kell, hogy két héttel ezelőtt is alig 55,7 százalékot mutatott a végeredmény. Mindez egyfajta látlelet a politikától egyre távolodó szerbiai átlagpolgár apátiájáról; a két évvel ezelőtti fordulat után mindenki a gyorsabb felfejlődésben reménykedett.

Október 13-án ketten maradtak a páston. Vojiszlav Kostunica jugoszláv államfő és Miroljub Labusz szövetségi miniszterelnök-helyettes. Az előbbi konzervatív felfogású, a szerb nemzeti eszmék és az ortodox keresztény értékek mellett elkötelezett politikus, aki lassítaná az Európa felé vezető integrációs folyamatokat. Az utóbbi európai műveltség, a polgári állam megteremtésében céltudatos közgazdász-politikus, aki nagy érdemeket szerzett Jugoszlávia gazdasági ügyeinek rendezésében, s mindent elkövetne, hogy az ország mielőbb Európába jusson. Kettejük vetélkedésében Kostunica kétharmad-egyharmad arányban győzedelmeskedett – de nem nyert. És ez alaposan megtépázhatja tekintélyét. (Tegyük hozzá: Seseljét is, a számokból ítélve ugyanis a Szerb Radikális Párt tagjainak jelentős hányada nem tartotta magát a bojkott-felhíváshoz.) Labusz ezzel szemben jószerével semmit sem vesztett. Vállalta és eljátszotta Kostunica erős ellenfelének szerepét, s most visszatérhet a gazdasági ügyek intézéséhez. Közben persze tudomásul kell vennie, hogy a szerbiai polgárok mindössze egyharmada polgári irányultságú (mindenekelőtt a vajdaságiaknak köszönhetően). Az egészből voltaképpen Zoran Djindjics profitált, aki az elkövetkezendőkben miniszterelnökként szinte korlátlan ura Szerbiának. Legalábbis a következő választásokig. Azt pedig rövidesen ismét ki kell írni, hiszen Milan Milutinovics jelenlegi szerbiai köztársasági elnök mandátuma 2003. január 5-én lejár, s a jogszabályok szerint előtte egy hónappal rendezni kell az utódlás kérdését. Formai szempontból szakértők máris latolgatják a vonatkozó törvény módosításának szükségességét, azaz a második fordulóban ne 50 százalék legyen az érvényességi küszöb. Az igazi talány azonban inkább abban keresendő, kiket indítanak a pártok az újabb megmérettetésen. Egy bizonyos: csak jobboldali jelöltek számíthatnak sikerre. A mostani kétfordulós választás ugyanis világosan megmutatta, a szerbiai politikai színképről eltűnt a baloldal. A Milosevics nevével fémjelzett katasztrofális tíz esztendő után a Szerbiai Szocialista Párt, az Egyesült Baloldal, a Szerb Megújhodási Mozgalom, valamint a Szerb Radikális Párt olykor névleges, olykor tényleges hatalmi koalíciója szétesett, s csak az SZRP maradt talpon. Restaurációra tehát semmilyen formában nem kerülhet sor. A jobboldalon viszont kialakulni látszik egy három tömbből álló erőtér: középen Djindjicsék helyezkednek el, a konzervatívok Kostunica Szerbiai Demokrata Pártja köré tömörülnek, a szélsőségeseknek (és a hoppon maradt szocialisták egy részének) pedig Seselj a zászlóvivője. Kommentátorok szerint az elkövetkezendő években várhatóan ez a három csoportosulás váltja egymást a kormánykeréknél. Ezzel a képlettel kellene valamiképpen „megbarátkozniuk” a vajdasági magyar pártoknak is. Ami egyébként a kisebb szerbiai pártokat illeti, nagy körforgás volt megfigyelhető a két választás közötti tizennégy napban. Az talán kevésbé meglepő, hogy a maradék Szerbiai Demokratikus Ellenzékből Micsunovicsék és Csovicsék hirtelenében átálltak Kostunicához, annál furcsább ez Mile Iszakov részéről, aki a Vajdasági Reformpárt elnökeként a tagsággal való konzultáció nélkül vitte végbe a pálfordulást. Ennek az lett a következménye, hogy pártja szétesett, pontosabban Ratko Filipovics vezetésével máris megalakult a Vajdasági Demokrata Reformpárt (VDRP). Köztudott, hogy a magyarok közül igen sokan tagjai Iszakov szervezetének, ők most sorra mondanak le, illetve lépnek ki a pártból.

Összességében megállapítható, hogy elsősorban a reformok lassúsága idézte elő a választópolgárok közönyét, ilyen viszonylatban aggasztóan jelzés értékű a fiatalok zömének távolmaradása. A vasárnapi kudarc nyilván rossz jel Európa számára is, amely Jugoszláviától elvárja a nagyobb fokú stabilitást, Szerbia és Crna Gora államközössége alkotmányos alapokmányának elkészültét és a privatizáció felgyorsítását. Montenegróban a hét végén tartják a parlamenti választásokat, ott tehát valószínűsíthetően letisztul a helyzet, Szerbiában viszont egyelőre maradnak a válsággal is fenyegető zilált állapotok. A jelenlegi helyzet nyilvánvalóan a politikai struktúrák lelkén szárad, a kérdés most az, rádöbbennek-e erre, s ha igen, milyen lépésekre szánják el magukat.