Elméletdömping

Több európai politikus is aggodalmának adott hangot a napokban: a novemberi elnökválasztás miatt az USA hanyagolni fogja a közel-keleti, főleg az izraeli–palesztin probléma kezelését, ezért jó lenne, ha Washington e téren nagyobb teret engedne az útitervet jegyző másik három félnek, az EU-nak, az ENSZ-nek és Oroszországnak. Nem beszélve arról, hogy pillanatnyilag az útiterv halottnak látszik, az elképzelés realitása egyéb okok miatt is megkérdőjelezhető. Amerikának nem érdeke, hogy Moszkva közel-keleti befolyása erősödjék, az ENSZ hatékonysága a válságkezelésben elég alacsony, az EU pedig elvesztette Izrael bizalmát. A hét végén a palesztin kormányzat állítólag fontolóra vette egy, a Gázai övezetet, Ciszjordániát és Kelet-Jeruzsálemet is magában foglaló önálló palesztin állam kikiáltását, ha Izrael folytatja a palesztinok egyoldalú elkülönítését célzó politikáját. A válasz sem maradt el, Jeruzsálemben közölték, ez esetben Izrael bekebelezheti a vitatott területeket. A palesztinok Saron múlt héten ismertetett elképzeléseit meg akarják akadályozni, mert a javaslat kisebb területet juttatna nekik, mint amelyen ők államukat elképzelik. Mondani sem kell, hogy a palesztin állam egyoldalú kikiáltása – tehát úgy, hogy lemondanak az Izraellel folytatott végső tárgyalásokról – köszönő viszonyban sincs az útitervvel, mint ahogy Saronék több lépése sem, beleértve a falépítést. De a válságkezelés régóta hangoztatott alaptétele ma sem változott: a palesztinok Izrael akarata ellenére nem tudják létrehozni államukat, és Izrael sem tudja a palesztinok ellenében megteremteni biztonságát, sem fallal, sem nélküle. Ezért a hasonló nagymellényű kijelentések inkább csak szondázásnak tekinthetők. Joschka Fischer német külügyminiszter hét végi elképzelése – arra az elvre épül, hogy a globalizáció előnyeiből, a gazdasági jólétből a közel-keleti emberek is részesüljenek – valamiféle szabadkereskedelmi övezet létrehozásáról a térségben érdekes is, elgondolkodtató is. Csak éppen túl lassú, túl távlati. Először az erőszak ördögi körét kellene megállítani. Ez érvényes a legújabban kiszivárogtatott washingtoni hírekre is, amelyek szerint a Bush-adminisztráció új közel-keleti politikát dolgoz ki. E stratégia lényege, hogy – egyelőre nem ismert módon – az USA nyomást gyakorolna a térség országaira a politikai és gazdasági reformok, az emberi jogok tiszteletben tartása érdekében, ahogy Bush elődei tették az egykori keleti tömb országaival. Erről az jut az ember eszébe, hogy a nemzetközi terrorizmus tűzfészkének tekintett közel-keleti válság megoldására nincs negyven-ötven éve a világnak – és Amerikának sem. Akkor mi van, mivel kell szembenézni? Úgy néz ki, hogy az elkövetkező egy év is az erőszak jegyében fog telni. Érdemi amerikai lépésre nem számíthatunk az elnökválasztásig, januárban lép majd hivatalba az új adminisztráció, s annak is szüksége lesz pár hétre, amíg bedolgozza magát. Időhúzó szép elméletekből feltehetően addig sem lesz hiány.