Elektronikus hadviselés

Az avatar mindig győz, nem késik le semmiről, pontosan céloz, és ráadásul nincs szüksége napi tíz liter vízre, táplálékra sem. Hogy ki ez a csodálatos lény? Szanszkrit nyelven a Földre leszálló istenek testté vált valóját jelenti. A számítástechnikában szereplő avatarok az emberhez vagy állathoz megtévesztésig hasonló alkatú képi lények, a valósághoz híven beszélnek, mozognak, cselekvéseket utánoznak. Az isteni avatarok kitűnően megállják helyüket a hadi szimulációs játékokban is, amelyekkel igazán előnyösen helyettesíthetők a „valódi” hadgyakorlatok. A szimulációban akár tízezernyi katona is mozgatható, és nem kell a helyszínre szállítani tankokat, ágyúkat, lőszert, nem kell kiépíteni drága infrastruktúrát, odahordani ellátást. Az amerikai szárazföldi hadsereg, a tengerészet, a légierő, a felderítő-elhárító szervezetek egyesített szimulációs rendszerét már tavaly nyáron tesztelték. A képernyőn egyáltalán nem nehéz békésen lecsillapítani a fenyegető tömeget, hiszen az avatar parancsnok bölcs és higgadt is.

A számítástechnika, a telekommunikáció, az űrhajózás igazán nagyszerű kombinációja a modern hadviselés. A helyszíneket a mesterséges bolygókról méteres pontossággal lehet felderíteni, a globális helymeghatározó rendszerrel, a GPS-szel néhány centiméteres precizitással lehet követni mozgó tárgyakat, a lézeres eszközökkel, az „intelligens” bombákba beépített számítástechnika révén (szó szerint) halálosan pontos célzás válik lehetővé, az infravörös felderítő berendezésekkel sötétben is utolérhető az ellenség. Ráadásul az egyesített harcászati digitális információs rendszer (szép rövidítésével a JEDI) jelentősen felgyorsítja és pontosabbá teszi a hadszíntéren mozgó katonák és a parancsokat kiadó központ kommunikációját. Nem kell hozzá más, mint egy picinyke zsebszámítógép a harcoló katonák kezében, amelybe műholdas GPS-kapcsolatot és telefont építenek. Csak rá kell bökni a megfelelő ikonokra, és a központ már adhatja is a parancsot a lövésre.

A virtuális valóságban valóban nem téveszthető el a cél. A valóság azonban egészen más. A mostani, igazi háborúban egymást lövik le a szövetségesek, az igaziban összeütköznek helikopterek, az igaziban az első halálos áldozatok még nem is láttak ellenséget, az igaziban a gaz ellenség valahogy egészen másképpen viselkedik, mint a szimulációban. A tényleges valóság azért is egészen más, mint a virtuális, mert belép például a komplexitás, az, hogy a nagy, összefüggő rendszerben egyes, elhanyagolhatóknak vélhető hatások váratlanul felerősítik egymást. A modellekben a kezelhetőségért tett néhány tizedszázalékos, esetleg csak ezrelékes elhanyagolások jelentőssé nőhetnek, a talaj menti kicsinyke buckák heggyé magasodhatnak. A modell ugyanis mindig absztrakció, márpedig a szimulációs modellek – a haditechnikában éppúgy, mint a meteorológiában vagy az árvízvédelemben – óhatatlanul egyszerűsítésekkel kénytelenek élni.

Kétségtelen, hogy az elektronika meghatározón alakítja át életünket. Műszerek, okos eszközök sokaságát használjuk. Az is kétségtelen, hogy az emberi magatartást tanulmányozó tudományok beépülnek a vezérkari stratégák terveibe. És mégis. A komplex rendszerek viselkedését sokfelé kutatják a világon, de a lezárt, biztonságosan alkalmazható eredményektől igencsak messze vagyunk.

„Egy galamb, szöcske vagy egy légy olyan képességekkel bír, amelyek utánzására sem a mai digitális számítógépek, sem robotok, sem vadászgépek nem képesek” – írta minap megjelent tanulmányában Roska Tamás akadémikus. Ámbár ne tagadjuk, egy robotrepülőgép mégiscsak tökéletesebb, mint amelyben ember ül, hiszen a gép nem retteg, hanem mér, követi a felszínt, állandóan továbbítja az adatokat, és cselekszik, amikor erre parancsot kap a tőle sok-sok kilométerre lévő humán vezérlőtől.

Aztán mégis célt téveszt. A harci célpont helyett zsúfolt piacteret vagy egy békés ország nagykövetségét találja el. Valami megzavarta. Esetleg például az ellenség, amely szintén elektronikusan harcol. A szimulált hadgyakorlatba persze be lehet venni az ellenséges reakciókat is. De mi van, ha azt hisszük, hogy az ellenség ostoba és felkészületlen? Ha úgy készülünk, hogy a lakosság virágkoszorúkkal, zászlókat lengetve fogadja hős katonáinkat, és ehelyett öngyilkos merényleteket követ el? Ez a tévedés persze már nem kenhető a számítógépre, a rendszerkomplexitásra sem.

Ha már a meghódítandó lakosságról szólunk, érdemes arra is figyelni, hogy van ennek a mostani elektronikus háborúnak egy igencsak visszataszító mellékága. Minden internetező utálja, ha a postafiókját haszontalanságokkal tömködik tele, hirdetésekkel vagy olykor gonoszságból értéktelen üzenetek tömegével. Az etikai bűnök egyike az is, ha valakinek (embernek vagy intézménynek) a honlapját felülírják, idegen szöveget raknak rájuk. Ma már vannak szabályok a „szpammerolás” és a „defészing” ellen is, bár a tényleges jogi védelem egyelőre igencsak cseppfolyós állapotban leledzik. Ráadásul mi van, ha mindezt egy nagyhatalom teszi, „állami” eszközökkel? Ahogyan most az USA hivatalai tömködik tele propagandaanyagokkal az egyébként meglehetősen kevés iraki internetező elektronikus postafiókját. Igaz, erre még nincs nemzetközi jogszabály!

Napóleon zseniálisan felismerte a tüzérség döntő szerepét a XVIII. század végi, XIX. század eleji hadviselésben. Sok éven keresztül – a modern technika segítségével – az ő serege volt az abszolút győztes. És mégis Szent Ilona lett a vége.