Egy képtelen konfliktus képei

Hétfő reggel van, a szövetséges katonaság a stratégiai fontosságú dél-iraki kikötő, Umm-Kaszr utcáin járőrözik. Sokszor csapdába estek már, a fanatikus iraki fegyveresek nem adják olcsón az életüket. A terepszínű egyenruhás, hátizsákos brit tengerészgyalogos is óvatos: a sarok mögül éppen hogy csak kikukucskál, szinte csak vállához szorított, távcsöves géppisztolyának csövét dugja ki. Céloz. Vagy csak figyel? Ebből a szögből úgy tűnik, mintha azt a tetőtől talpig feketébe burkolózott nőt vette volna célba, aki a sarkon túl közeledik. Hatvanéves lehet az asszony, arca barázdáiban mélyen ül a por, mégis egyenes a tartása. Bal kezét emeli éppen, hogy ne süssön a szemébe a nap, hogy jobban lássa, tényleg ő van-e a katona célkeresztjében. Vagy talán ösztönösen az arca elé akarja kapni a kezét, védekezésül? Hirtelenség nincs a mozdulatban, meg sem áll menet közben, megszokta már az idegeneket. Talán csak legyinteni készül. Egyre megy.

Kék műanyag homokvödör meg egy sárga kislapát premier plánban – mintha a szomszéd kissrác felejtette volna őket a homokozóban. De itt, a sivatagban már szokatlanabb látványt nyújt ez a felszerelés. A háttérben egy amerikai utász próbál magának fedezéket ásni, „rókalyukat”, ahogy ők mondják, na jó, legyen lövészárok. Ő szúrta a homokba a lapátkát, tette félre a vödröt. A fiáé mindkettő. Elhozta magával a játékokat Kerbalába, ide, ebbe a forró pokolba, hogy ne fájjon annyira a szíve a gyerek után. Most meg fuldokolva nyeli a port, törli a szemét – homok mehetett bele –, ás és dühöng. Hagyta volna otthon a játékokat! Kedd van, délelőtt, a forróság még elviselhető. Az otthoniak hiánya már csak alig.

Hétágra tűz a nap. Itt, a Perzsa-öböl közepén, a Comfort (Kényelem) nevű kórházhajó fedélzetén meg különösképpen. Akkor is jólesik a pihenés, ha az ember fia kerekesszékben várja a gyógyulást. Megsebesült tengerészgyalogosok napoznak a tolószékekben, egy gatyában. A Nap is gyógyít. Az egyik vékony, szemüveges, huszonéves veterán lába felpolcolva, székével a hajókorláthoz manőverezett, karja a korláton, néz a messzeségbe. Az előtérben fekvő, hosszú hajú alak nem tűnik sebesültnek, még katonának sem nagyon, strandmatracot terített a fedélzetre, olvas. Mellette literes kóla és mobiltelefon. Talán ő az egyik orvos. A sebeket ellátta, a töréseket gipszbe rakta. Most pihen. Nem tudja, meddig teheti. A következő sebesültekkel bármikor megérkezhet a helikopter.

Egymáshoz simulva fekszik anya és lánya. A bepólyált csecsemő – mintha anyáink gyerekszobájából pottyant volna ide – arca olyan, mint egy régi kaucsukbabáé: dundi és gyönyörű. Mellette a zöld dudli, spárgán a nyakába kötve, el ne találjon veszni. Valaki elfelejtette a szájába dugni, de mindegy, ő nem óbégat, szeme békésen lehunyva. Úgy bebugyolálták, mintha Hillában legalábbis nem harminc fok lenne árnyékban. A buksijára tekert szürkés szövetdarab védi a portól, széltől, csak az arcocskája látszik ki a rongypólyából. Fiatal édesanyjának meg csak az ökölbe szorított keze fért rá a képre, az ő arcát nem látjuk. Csak azt, hogy milyen szorosan összebújtak. Szűk a hely, de ők ketten, anya és gyermeke jól megférnek egymás mellett a deszkakoporsóban.

Egy megkezdődött élet első pillanatait örökíti meg a következő felvétel. Mozgó tábori kórházban vagyunk, valahol Násziríja mellett. Terepszínű katonaruhás ébenfekete fiatalember ül az inkább tengeralattjáró-belsőre hasonlító szűk helyiségben, mosolyog a karjában tartott csecsemőre. Rogenia Katham egészséges, kétórás újszülött. Nem volt kéznél rózsaszínű pólya, ezért a kislánynak csak kék jutott. Édesanyja a város közelében állomásozó tengerészgyalogosok segítségét kérte, amikor megérezte, hogy itt az idő. David Jones, a tengerészgyalogosok felderítő egységének katonaorvosa segítette a világra Rogeniát.

Talán egy szebb világra.