Egy futballfüggő naplójából (Észak-Csehország)

Egy drezdai futballmeccs sosem csak sportesemény, hanem lelkiállapot. Felemelő, magával ragadó, eksztatikus lobogás. S íme, szemtanúja lehetek a csodának: a szerencsétlen, lesajnált hazai csapat 3–2-re győz a listavezető K’lautern ellen. Az utolsó percek hangulatát lehetetlen szavakkal visszaadni. Huszonnyolcezer ember üvölti magából kivetkőzve, hogy Dy-na-mo, Dy-na-mo, a meccs vége pedig egyetlen hatalmas, kollektív eksztázis. „Que sera, sera, die Dresdner sind wieder da!” Így kell berúgni a győzelemtől. A belvárosban tarkán csilingel a karácsonyi vásár, puncs, grog és forralt bor gőzölög. A mézeskalácsos fabódék útvesztőjében egyszer csak kis placcon találom magam, egy bábszínház (Puppen Theater) nézőterén, de hamar búcsút kell intenem a mókás („vitézlászlós-palacsintasütős”) előadásnak, mert százhetven kilométerrel odébb vár a Jablonec–Sparta Prága mérkőzés. Este hétre érkezem meg Jablonec nad Nisouba, ahol már hó takará el a bérci tetőt; úgy látszik, a jabloneci klíma sosem változik, évszaktól függetlenül hideg, nyirkos, ködös. Nem vénnek való vidék. A Kaufland előtti parkolóból százkilós sörhasak imbolyognak a stadion felé, piros arc, vörös orr és Sparta-sál. Rumosüvegek emelkednek a magasba, és rekedtes, részeg kappanhangok üvöltik bele a jabloneci éjszakába: „Už jsme, už jsme tady, přijeli jsme z Prahy, přijeli jsme fandit Spartě ožralí jak Dáni.” Emlékszem néhány spartás arcra a kilencvenes évekből, eljöttek megnézni a Kassa–Juventust, már a vonatról „erősen ittas állapotban” (alakváltozat: mattrészegen) szálltak le, s végül a széksorok alatt horkolták végig a meccset. Jablonecben senki nem horkol a mínusz két fokban, a játék látványos, bár a végére klasszikus bundameccsnek tűnik, ahogy 2–1-ről 2–3-ra alakul az eredmény, „napínavou bitvu rozhodl střídající Matějovský”, írták a cseh lapok. Ach, jo. Éjjel: alvás egy 21 négyzetméteres garzonlakásban, felfújható matracon (ezúton is üdvözlet az észak-csehországi exilumban élő szepsieknek!), másnap délelőtt pedig, hogy az indián-fíling teljes legyen, megmásszuk a Drábské světničky nevű vadregényes sziklákat, csupa szűk szurdok és hasadék, Winnetou a husziták földjén (így kell gyermeknek maradni, kalandfilmet élni). Mnichovo Hradiště főterén azt javasolja egy helyi öreg, ha enni akarunk, menjünk el a szomszéd faluba (Nová Ves u Bakova), ott van a környék legjobb hospůdkája. Ez volna a Restaurace Jizera, s az ajtóra kifüggesztett tábla szerint „je držitelem certifikátu za vynikající péči o čepované pivo”, ezt kipróbálnánk, sportu zdar! Odabent erősen másnapos, táskás szemű pincér lép elő a cigarettafüstből, s elhűlve figyeli, ahogy jegyzeteket készítek az étlapról (a hely mottója: „Dej si točenou!”), azonnal ellenőrnek néz, azt a kérdést pedig végképp nem érti, hogy a sarokban recsegő tévét átkapcsolhatnánk-e a Tottenham–Manchester Unitedre. Hogy mire? A pincér zavartan néz ránk, az átlumpolt éjszaka után lelassult a reakcióideje, mi pedig szedelőzködünk, hogy elérjük a háromkor kezdődő Mladá Boleslav–Baník Ostrava meccset. A stadionban valami förtelmes cseh giccsmetál szól, mint kiderül, a hazai csapat harcias himnusza, „každýho rozkopem, to není fór… rozsekat je na kusy, vlkům je dáme žrát… dneska tady bude dusno, žhavý jsme jak drát.” Hm. Ehhez képest a mérkőzés meglehetősen barátságos, szinte már szelíd játszadozás. A Baník vagy ennyire gyenge, vagy ők a cseh REAC, és szingapúri befektetőjük kérésére sokgólos vereségekben utaznak, mert olyan simán, mondhatni tiltakozás nélkül adták meg magukat (félidő 3–0, végeredmény 4–0), mintha azt gyakorolták volna egész héten, hogyan kell utolsó emberként rosszul helyezkedni, luftot rúgni, lestaktikánál szájtátva beragadni. A második félidőt nem várjuk meg, érdekesebbnek ígérkezik a Bohemians 1905–Zbrojovka Brno mérkőzés, ötre már Prágában vagyunk, s nem bánjuk meg: a Ďolíčekben füstbombák rég elfeledett illata fogad, hazaértünk. A vendégszektorban néhány súlyos elmebeteg folyamatosan provokálja a szervezőket, a szpíker sokadszor szólítja fel normakövető magatartásra a brünni huligánokat, akik válaszként megpróbálják bedönteni a kerítést. A mérkőzés ezen a ponton (1–1-es állásnál) tíz percre félbeszakad, újabb tüzek gyúlnak, tűzoltók trappolnak kilométeres slaggal, kommandósok osztanak pofonokat etc. Csak a szokásos. S ha valaki azt kérdezi, miért utazunk megtakarított pénzünkön focimeccsekre, hóban-fagyban is akár, s jó volt-e végigfagyoskodni egy téli hétvégét a tribünökön, az soha nem fog megérteni bennünket, futballfüggőket. Naná, hogy jó volt. Imádtam!