Divatjamúlt budajka

Ján Budaj ama alig féltucatnyi szlovákiai közéleti szereplő közé tartozik, aki számára újságíróként akkor is mindig találtam enyhítő körülményt, amikor éppen politikai hajtűkanyart véve próbálta megemésztetni az emészthetetlent. Valahogy úgy viszonyultam hozzá, ahogy Milan Kňažkóhoz; akkor is nagyra tartottam az 1989. november 17-ét követő napokban tanúsított bátorságát, amikor nem egészen szalonképes társaságba keveredett.

Elviseltük, hogy Ján Budaj sajtószakértőként mutatkozott be. El tudta hitetni, hogy kisujjában van a tömegtájékoztatás elmélete. Az országos politikában is ekként prezentálta magát. Ez egészen odáig fajult, hogy új médiatörvényt terjesztett a parlament elé, amely az 1967 óta hatályos sajtótörvényt lenne hivatott felváltani. Jogszabálytervezetének bizonyára vannak progresszív elemei is. Persze, ahhoz, hogy a Novotný-éra sajtótörvényét bárki minőségben, korszerűségben felülmúlja, senkinek se kell magát túlságosan megerőltetnie. Ami a sajtó munkatársai körében a Budaj-törvényjavaslattal szemben egyhangú ellenállásra talált, az az, hogy a tervezet politikavezérelt médiatanács működésével is számolt. Ez olyan állami szervként működött volna, amelynek hatókörébe a nyomtatott sajtó is beletartozna.

Ha 1989 őszén bárki azt állítja, hogy nem egészen 13 év múlva Ján Budaj lesz az a törvényhozó, aki a sajtó irányítását politikusok hatáskörébe próbálja csempészni, az rövid úton zárt intézetben találja magát. Ma egy ilyen jogszabálytervezet beterjesztése realitás. Bizonyítja ez a szlovákiai politika irányvesztettségét. A 13 tagú médiatanács 4 tagját a parlament jelölné, 4 tagját újságírók juttatnák a testületbe, 3 tagot a Bírói Tanács delegálna, 1-1-et pedig a kiadók, a műsorsugárzók.

Az újságírók elitje lesújtóan vélekedett a javaslat médiatanácsra vonatkozó részéről. Irritáló, hogy politikai fórum rendelhetne el helyreigazításokat, tenne kötelezővé ellenvélemények közzétételét, minősíthetne véleményt. Politikusok ellenőrizhetnék az újságírókat, ahelyett, hogy ez fordítva történne. A politikusok között nem fehér holló, aki élvezkedve megszavazna egy ilyen törvényt.

Kedvező fejlemény, hogy Ján Budaj javaslatát a parlamenti képviselők elvetették. Talán szerepet játszott, hogy az újságírókban működni kezdett a létfenntartási ösztön. Vajon mi mindennek kellett közrejátszania abban, hogy a rendszerváltás két pozsonyi vezénylőjének egyike olyan törvénytervezetet nyújtson be, amelynek hatására szájkosár került volna a sajtó bátrabb munkatársaira?