Blair és blairizmus

Bár még csak két év telt el 2001. szeptember 11-e óta, máris kitapintható, hogy a nemzetközi politikában fordulópontnak számító Amerika-ellenes terrortámadás felgyorsította a nemzeti politikákban a hagyományos kategóriák és értékrendek elmosódásának folyamatát. A választási hadjáratokban a pártok besorolására még élnek az olyan bevett kategóriák, mint a jobb- és a baloldal, hiszen egyrészt azért adnak némi eligazodást, másrészt pedig hozzátartoznak a politikai folklórhoz: a régi szép, úgynevezett nagy idők nagy politikai csatáit idézik főleg az idősebb nemzedékek számára. Általános jelenség a világ boldogabbik felén: a fiatalabb választók már más, gyakorlatiasabb kritériumok alapján döntik el, hogy kire adják voksukat. Ami azt jelenti, hogy ránk ez nem vonatkozik, a posztkommunista országokban sokkal nagyobb szerepet játszik a jobb- vagy baloldali besorolás, itt sokkal erőteljesebben rezonál a múlt. Látszólag még Amerikában is nagy csatákat vívnak a demokraták és a republikánusok, de a színfalak mögött ez már csak a gazdasági-politikai elitek háborúja, és nem az értékrendeké. Bill Clinton azért tudta megnyerni különösen a második ciklust, mert gazdasági és szociális politikájában a hagyományosan demokrata értékrendtől a republikánusok felé közeledett, tehát valamilyen centrum felé. Tony Blairnek 1997-ben senki sem adott esélyt arra, hogy egy leszálló ágban levő Munkáspárttal győzni tudjon. Tudott, véget vetett a konzervatívok 18 éves uralmának. De előtte át kellett alakítania a Labourt: megnyirbálta a baloldali szakszervezetek hagyományosan nagy befolyását a munkáspárti politikára, programjával a hagyományt felrúgva már nem elsősorban a kékgalléros osztályt célozta meg, hanem a középrétegeket, a fehérgallérosokat. Ő is valamiféle centrum felé mozdította el a Labourt. Az iraki háború még jobban összekuszálta a dolgokat, hiszen a régi besorolás szerint azt kell mondani, hogy a jobboldali Bush legkövetkezetesebb szövetségese a baloldali Blair, az ellentábor hangadójának számító, jobboldali és bizony eléggé populista Chirac pedig a baloldali Schröderre támaszkodhatott. De ennek így nincs semmi értelme, ami egyben azt jelenti, hogy megkezdődött az új értékrendek mentén való politikai tagolódás folyamata. Arról nem is beszélve, hogy a posztkommunista világ politikai pártjainál még teljesebb volt a zűrzavar. Mindez azért érdekes, mert hétfőn Nagy-Britanniában a Kelly-ügy kapcsán megkezdte munkáját a független vizsgálóbizottság, hogy a fegyverszakértő öngyilkossága okán fényt derítsen arra is, manipulálták-e a közvéleményt az iraki háború szükségességének alátámasztására. Ennek kapcsán sokan jósolják Tony Blair kormányának bukását, azt, hogy nem éri meg a 2006-ban esedékes választásokat. Blair pillanatnyilag Európa legmarkánsabb politikusa, a hónap elején rekordot döntött: kabinetje minden idők leghosszabb ideig hatalmon levő munkáspárti kormányává vált. (Augusztus 2-án döntötte meg Clement Attlee 1951-ben beállított rekordját.) Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy Blairnek sikerült az, ami korábban elképzelhetetlen lett volna. Bizonyos kérdésekben, történetesen az iraki háború kérdéseiben jobban számíthatott az ellenzéki toryknak, mint saját pártja képviselőinek támogatására. Egyrészt ezért korai temetni őt, elhamarkodottak az olyan jóslatok, hogy az iraki háború fogja derékba törni politikai karrierjét. Másrészt a toryknak Thatcher óta nincs igazi vezéregyéniségük, ezért inkább valószínű az, hogy ha Blairnek mégis mennie kellene, a hatalom a pártjáé maradna. De mindenképpen a Labourra hagyja örökül a blairizmust, ahogyan anno a vaslady a torykra a thatcherizmust.