Béketeremtés

A legutóbbi nyilatkozatok megerősítették, hogy az amerikai–brit páros nem engedi át az ENSZ-nek – értsd: a háborúellenes hatalmaknak – az iraki rendezés és újjáépítés levezénylését. Épp ilyen egyértelmű volt ez az egy héttel ezelőtti Bush–Blair találkozó után is, ezért volt lényegében okafogyott a hét végi francia–német–orosz hármas csúcs. Hacsak nem az volt a célja, hogy még látványosabbá tegye a két tábor közötti szembenállást. Amin az a látványos ötlet sem változtat, hogy meghívták Szentpétervárra Blairt is, aki megköszönte és nem kért belőle. Mindez azért érdekes, mert a jelenlegi nemzetközi feszültségek kezelésének legalapvetőbb feltétele a két tábor közeledése, amihez nem a demonstratív csúcsok és ellencsúcsok, nem a truccpolitika visz közelebb. Ha elfogadjuk tényként, amit demonstráltak, tudniillik, hogy Párizs, Berlin és Moszkva is üdvözölte a Szaddám-rezsim bukását, s csak a módszer ellen volt kifogásuk, a másik oldalon pedig azt, hogy Washington és London a piszkos munkát végezte el nagy emberi és anyagi áldozatok árán, amiből valamit szeretne viszontlátni, akkor máris kézenfekvő a kompromisszumok lehetősége. Méginkább igaz ez, ha figyelembe vesszük, hogy pillanatnyilag melyek az iraki rendezéssel kapcsolatos legégetőbb – a még meglévő ellenállási gócok felszámolásától eltekintve – feladatok. Az első a közrend, a normális életmenet biztosítása. A béketeremtés. Ha valahol elszámította magát az amerikai–brit koalíció, akkor éppen itt: a törvénytelenségnek, káosznak erre az elemi erejű kirobbanására nem volt felkészülve. Éppen a fosztogatások miatt fordult a lakosság hangulata ott is az amerikaiak ellen, ahol az első pillanatban felszabadítókként üdvözölték őket. Magyarázat van rá, de szarvashiba volt az első napokban tétlenül szemlélni a szabad rablást. Helyes, hogy a megszálló alakulatok el akarták nyerni a lakosság szimpátiáját, de hiba volt egyenlőségjelet tenni a lumpen elemek és az egész iraki lakosság közé. És mivel a közhangulat mindenütt hajlamos arra, hogy egy idő után a felszabadítókat – főleg ha hibáznak –, megszállóknak tekintse, e feladatok ellátásában érdemes lenne kihasználni a háborúellenes hatalmak lehetőségeit és tapasztalatait is. A másik alapvető és igen sürgető feladat az izraeli–palesztin viszony rendezése, ezen állhat vagy bukhat az iraki háború politikai céljainak az elérése. Saron a hét végén – feltehetően amerikai nyomásra is – nagyon fontos gesztust tett. A másik oldal, a palesztinok meggyőzésében nagyon fontos szerepet játszhat az EU, Párizs meg Berlin külön-külön is, de a Közel-Keleten az utóbbi évtizedben háttérbe szorult Moszkvát sem kell teljesen leírni. A Szaddám-rezsim bukásával a szélsőséges palesztin szervezetek elvesztették egyik bázisukat, s ez az egyik célja a Szíriára és Iránra gyakorolt amerikai nyomásnak is. Tehát a palesztin–izraeli megbékélés külső feltételei adottak, de a béke csak akkor lehetséges, ha igazságos lesz. Ha az iraki háború egyik nyertesének tekinthető Izrael nem akarja mindenáron kihasználni az ölébe pottyant stratégiai előnyt.